Gorillavadászok nyomában: a feketepiacon a kölykök mellett a legkeresendőbb a kifejlett példányok kézfeje, amit hamutálként adnak el

2016.10.06. 19:44

Lassan hét éve annak, hogy Kenyában vállaltam önkéntes munkát egy árvaházban, de akkor még álmomban sem gondoltam, hogy az első kalandok után folyamatosan úton leszek, és olyan helyekre is eljutok, mint Uganda.

Ide, amióta az eszemet tudom, el szerettem volna jutni, hogy részese lehessek az ország legnagyobb természeti csodájának, a vadon élő hegyi gorillák megfigyelésének. Kampalába buszozásom után három nappal már a Bwindi Nemzeti Park Rushaga területének egyik turistaházában vagyok, hogy másnap az itteni helyi vezető segítségével útnak induljunk, és felkutassuk az egyik majomcsaládot.

Bár a nyugati és keleti gorillából 100 400 található vadon, ez utóbbi egyik alfaja, a hegyi gorilla alig 800 fős populációval bír. Három ország osztozik természetes élőhelyükön: Ruanda, Uganda és a Kongói Demokratikus Köztársaság. Uganda 11 gorillacsaládjával, melynek nagy része - 340 fő - a Bwindi parkban található, kiemelkedő szerepet játszik az állatok védelmében.

A látogatókat kettéosztják

A turisták a meglehetősen drága előzetes engedély kiváltását követően, amit az Ugandai Vadvédelmi Hivatalnál fizetnek be, az év bármely szakában látogathatják az erdőt. A gorillacsaládok száma alapján Ruandában 72, Ugandában 40 engedélyt adnak ki minden huszonnégy órában. Mivel a Vadvédelmi Hatóság által felállított szigorú szabályok szerint naponta csak nyolc ember indulhat útnak, hogy megfigyelje az adott gorillacsalád viselkedését, a kilenc látogatóból álló kis társaságunkat, ami az aznapi túrára összegyűlt, kettéosztják: a hetven év körüli németek és amerikaiak csoportját a legközelebbi helyre, a Nshongi, míg engem másodmagammal a Bweza családhoz visznek.

Valahol Uganda és Ruanda közt

A tizenöt perces autóúton mindenki csendes, kibámulok az ablakon. Valahol Uganda és Ruanda közt a sejtelmes párába burkolt hegyeken és völgyeken át egy álomvilágban utazom. Afrika úgy érzem, végre felfedte valódi arcát: a tájak, a színes emberek, a szegénység a mosolyok a mindennapjaim részei lettek. Megérkezve a Nemzeti Park lábához, túravezetőnk, Damian, aki a főiskola valamint egy speciális természet - és állatvédelmi képzést követően öt éve dolgozik Bwindiben, rádiótelefonon kapja a hírt, hogy a 12 tagú gorillacsalád, a Bweza, amely a szürkehátúról kapta a nevét, itt van a közelben. A hím 2012-ben vált le korábbi csoportjáról, hogy saját maga újat kezdjen. A gorillák mozgását a vadőrök állandóan figyelik, a majmokat megközelíteni a túravezetőn kívül csak két fegyveres kísérővel lehet. Ez utóbbira nem a gorillák miatt van szükség, hanem az erdei elefántok elijesztésére, akik nem egyszer állják útját a látogatóknak.

A feketepiacon a gorillakölykök mellett a legkeresendőbb a kifejlett példányok kézfeje

Korán van még, több mint 2000 méter magasan vagyunk fenn a hegyekben, a csípős szél bebújik a bőröm alá, didergek. Összehúzom magamon a kardigánt, míg a végső instrukciókat hallgatom arról, hogy nyugodtan kell maradni, ha egy kíváncsi fiatal gorilla esetleg közelít, netán megérint, és ha az alfa hím kihívóan minket méreget, szemlesütve jelezzük, hogy elfogadjuk dominanciáját a csoporton belül. A fegyveres őrök egyikét és Damiant már egy jó félórája szorosan követjük a meredek, kitaposott ösvényen. Szívem gyorsabban ver, és nehezebben is veszem a levegőt. Míg megállunk inni egy korty vizet, lenézek a völgybe: férfiak és fejkendős asszonyok csecsemőiket a hátukra kötve dolgoznak a tea és krumpli ültetvényeken. Damian tekintetemet követve megjegyzi:

A parkot körülvevő földek rengeteg embernek adnak otthont. Ahogy láthattátok idefelé jövet, az itt élők egy része Uganda legszegényebbjei közé tartozik. A lakosság magas száma, és a nem kielégítő mezőgazdasági tevékenység nagy terhet jelent a Bwindi erdőre és gorilla populációra nézve. Az itt élő emberek 90 százalékának létfenntartása a mezőgazdaságon múlik, a hatóság azonban a környező településeken lakóknak megtiltotta az erdőbe való belépést. Itt van például a Batwa törzs, ahonnan én is származom, fennmaradása a természeten alapult, tagjai nem csak halásztak, de yamgyökereket és vadmézet gyűjtöttek, ráadásul az ősi szent helyeik is a park területén voltak. A Batwa emberek - történelmi igényüknek és annak ellenére, hogy generációkon keresztül úgy éltek a területen, hogy nem okoztak kárt az ökoszisztémában – kilakoltatásukkor semmilyen állami kompenzációt nem kaptak. De ők soha nem bántanák a gorillákat, mindegyiket egytől-egyig ismerik. Nem úgy, mint az orrvadászok. A feketepiacon a gorillakölykök mellett a legkeresendőbb a kifejlett példányok kézfeje, amit hamutálként adnak el, és az állat húsa, amit mi itt csak bozóthúsnak hívunk. Szerencsére Ugandában senki nem eszik majmot, nem úgy mint az egyes afrikai országokban ahol a csirkénél, a marhánál vagy a halnál is kelendőbb a csimpánz vagy a gorilla. Ez természetesen a piaci árat is befolyásolja, ami pedig a luxusra, exkluzivitásra vágyó turisták ezreit vonzza."

Csoda 2000 méter magasan

Már egy jó órája kaptatunk fel a meredeken, a lábam alatt elterülő mélység most nem ijeszt meg. Újabb hívást kapunk azzal, hogy a gorillák elindultak lefelé a hegyoldalon, pont felénk tartanak. Megszaporázzuk lépteinket.

Én vagyok az, aki legelőször észreveszi őket, egy fekete hát villan meg olyan húsz méterre előttem a zöld levelek között, de amilyen hirtelen előbukkan, olyan váratlanul el is nyeli a rengeteg.

A fegyveres őr és Damian útvonalat vált, most már nem a kitaposott ösvényen felfelé, hanem a vadonban lefelé haladunk. Leveszem a kardigánom, melegem van, érzem ahogy az izzadság lefolyik a halántékomon. Iszom egy kis vizet, mert a gorillák közelében már nem lehet, és a másik fegyveres őrrel zárva mögöttem a sort beérem a többieket a bozótban. A bokrok és a fák itt szinte teljesen összenőttek, az ágak észrevétlenül felhorzsolják a karomat. A férfiak most már macsétával vágják előttünk az utat. Furcsa, gyermekkoromban mindig úgy képzeltem, hogy az esőerdők meredek hegyoldaláról képtelenség lejutni, mert a fák között csak lezuhanunk, de felnőttként megtanultam, hogy az aljnövényzet itt olyan sűrű, hogy minden gond nélkül megtart nem csak engem, de a távolban kürtölő erdei elefántot is. Ahogy haladunk lefelé a rendkívül egyenetlen területen, meredek hegyeken és szűk völgyeken át, Damian megtorpan. Egy anyagorilla ül a fán kicsinyével a mellkasán, alattuk az egyik fiatal, még fekete hátú hím nézelődik.

A gorillák a legnagyobb emberszabású majmok" – mondja Damian halkan. „Ez a nőstény úgy 100 kilogramm lehet, de a csoport szürke hátú hímje, akinek kora előrehaladtával lett szürkés vagy ezüstös a szőre, akár a 225 kilogrammot is elérheti. Alapvetően a talajszinten élnek, négy lábon járnak, több időt töltenek a földön, mint bármely más főemlős, lábuk pedig hasonlít az emberére. Másik különlegességük, hogy teljesen egyedi az orr-rajzolatuk, „orrlenyomatuk" alapján is megkülönböztethetők egymástól. Hatalmas testüket gyökerek, levelek, gumók elrágcsálásával növelik. De ahogy ez a nőstény is, a gyümölcsökért képesek fára mászni, már ha az ág elbírja ezt a rendkívüli súlyt. Húst egyáltalán nem esznek. Arckifejezésekkel, gesztusokkal és kéttucatnyi hangjelzéssel kommunikálnak."

Mélyről bődülő, hörgő hangok

Ahogy Damian suttogva elhadarja az információkat, újabb példányok érkeznek. Mintha a környező bokrokat valami láthatatlan elem ütemesen rázná, először nem látunk mást csak ezt a lélegzetelállító, zöld hullámzást, és hallgatjuk a mélyről bődülő, hörgő hangokat, amivel a majmok egymással kommunikálnak. Szétnézek, most már öt gorilla van körülöttünk. „Látjátok?" – int Damian a fejével a csoport felé. „A hegyi gorillák rendkívül szociális lények. Viszonylag stabil, összetartó csoportokban élnek, melyeket a felnőtt hímek és nőstények közötti hosszan tartó kapcsolatok tartanak egyben. Figyeljétek meg a szőrzetüket is! Más fajokkal összehasonlítva ezeké sokkal hosszabb és sötétebb, így olyan területeken is megél, ahol a hőmérséklet fagypont alá süllyed."

Bweza, a szürkehátú gorilla áll meg előttem fél méterre

Míg Damian magyaráz és mindannyian a tőlünk három méterre ülő gorillákat figyeljük, hirtelen megreccsen mellettem a bozót, a léptekből ítélve valami hatalmas közeleg. Én állok a hang irányához legközelebb. Mindannyian odafordulunk, Istenem, csak ne egy erdei elefánt legyen!
Egy fekete, húsos kéz ragadja meg a lombokat szinte utat tépve magának a sűrűből, Bweza, a szürkehátú gorilla áll meg előttem fél méterre.

„Lépj hátra!" - Szól rám Damian erélyesen, de mögöttem egy hatalmas fa áll, nem tudok máshová, egyedül a gorilla felé elmozdulni.

Az őrök előttem és mögöttem is megmarkolják az AK 47 gépfegyverüket, de mindez olyan gyorsan zajlik le, hogy én csak földbe gyökerezett lábbal állok, és várom mi fog történni. Bár a gorillák szelídek, soha nem lehet kiszámítani, hogy a szürkehátú mire képes, ha erejét és csoportban való szerepét akarja kinyilvánítani. Egy apró tüske élesen beleáll a vállamba, ahogy a mögöttem lévő fához lapulok, de mozdulni nem merek. Bweza kíváncsian rám néz, elkapom a pillantásom róla, ahogy Damian magyarázta még a túra elején. A hím még áll egy darabig, hol rám, hol a többiekre nézve, majd hatalmas testével szó szerint elvonul előttünk, hogy két méterrel arrébb leüljön elénk, és komótosan falatozni kezdjen. Az előírás szerint a gorillákat nem lehetne megközelíteni öt méteres távolságon belül, de itt, Ugandában az effajta szabályoknak mindenki fittyet hány... a turisták legnagyobb örömére.

Egy órát tölthetünk a gorillákkal, akik teljesen úgy viselkednek, mintha mi is az erdő részesei volnánk. Néha ránk néznek, a pár hónapos majom kölyöknek hagyják, hogy az kíváncsian közelebb jöjjön megnézni minket. Mikor újabb élelem után kutatva felállnak, mi utat vágva magunknak a sűrű növényzetben, követjük őket. Minden békés, az esőerdő zúgó hangja a gorillák morgásával vegyül, néha az erdei elefánt távoli kürtölése hasít a levegőbe, és a szél csendesen jár a fák közt egy-egy tűlevelet seperve elénk. Mikor a gorillák végül megunják jelenlétünket, a szürkehátú vezetésével egyszerűen levetik magukat a hegyoldal fái közé, ahová mi már nem követhetjük őket.

Balogh BoglárkaForrás: Balogh Boglárka
A szerzőről
Balogh Boglárka 34 éves újságíró, hét éve járja Indiát, Indonéziát, Afrikát és Latin-Amerikát, írásaiban többnyire női, emberi jogi és állatvédelmi témákat dolgoz fel, az indiai becsületgyilkosságokról pedig dokumentumregénye jelent meg.
Ugandagorillafeketepiac