A Sandman nem rossz: csak férfiként nehéz benne megtalálni a helyed – Kritika

Előre szólok: én elfogult vagyok. Alapvetően szeretem Neil Gaiman-nt, és az által épített világokat. A Good Omens az egyik legjobb ezek közül, viszont az alapanyagokból készült adaptációkkal eddig sem voltam elégetett. Sokakkal ellentétben épp ezért nem is vágytam rá annyira, hogy Netflix sorozat legyen belőle. Ám amikor az összes ismerősöm lelkesen áradozik, hogy milyen jó a Sandman – főleg női ismerősök –, akkor az ember próbál nyitott maradni. Elkezdtem nézni hát az első évadot, és habár szembesültem nemvárt kihívásokkal – minden rész felénél elég durván el akart nyomni az álom a sok CGI, a lassú cselekményvezetés és a rendkívül modoros színészi játék miatt, – azért csak sikerült a végére érnem. Van egy olyan gyanúm, hogy valószínűleg ez azért volt ez, mert ez az alkotás alapvetően nőknek készült.

Sandman, a DC, Goyer, Netflix – és a kihagyott lehetőség

A Sandman eredetileg a DC Vertigo képregénye, Neil Gaiman kultikus univerzuma, amit évtizedek óta próbálnak vászonra álmodni. Filmként nem jött össze. Végül 2022-ben a Netflix bevállalta, hogy sorozatot készít belőle David S. Goyer produceri bábáskodása alatt. Nem kapott sok pénzt a megvalósításra, így fordulhat elő, hogy a CGI néhol lélegzetelállító, néhol viszont olyan, mintha egy 2007-es képernyővédőt néznénk egy alacsony felbontású, katódsugárcsöves monitoron. A megvalósítás is hagy kívánni valót maga után: a karakterek mintha folyamatosan gyászolnának valakit, de nem egyértelmű, hogy kit. Szerintem az is sokat ártott a sorozatnak, hogy minden rész egy külön esti mese akar lenni, ahelyett, hogy egybe fűzték volna a sztorit.

Morpheus, a gót filozófus

Tom Sturridge Morpheusa valószínűleg a Netflix történetének legcsendesebb főszereplője. A karakter – aki elvileg az Álom ura – inkább egy gót filozófus szakos hallgatóra hasonlít, aki egész éjjel tanult, most meg csak halkan tudja mormolni a szavakat és reménykedik, hogy a prof még így is átengedi. És ez a suttogásos pátosz átragad mindenkire, mintha a szereplők altatóval együtt akarnák befecskendezni az emberek agyába a mondataikat. És bár minden mondat emelkedett, költői, lassú – ezzel olyan hatást ér el, mintha egy temetésen lennénk. A drámainak szánt párbeszédek időnként már saját maguk paródiájává válnak, a karakterek pedig mintha verset szavalnának egy temetésen – csak épp nem tudni, ki halt meg, és miért kell ennyire szomorúnak lenni. (Lehet, hogy a nézők figyelme volt az?) Morpheus álomról álomra, világról világra vándorol, eközben egyre mélyebb bölcsességeket akar mondogatni, csak épp ennek semmi hatása nincs a nézőre, mert az közben inkább elment mosogatni, csak hogy ne aludjon el. 

Nemváltó karakterek

Férfiként nézve néha úgy éreztem: itt már nincs hely számomra. Az egész sorozat olyan, mint egy hatalmas, gyönyörűre rajzolt vitrin – de belül már nem az a Sandman kultusz van, amiről a legendák meséltek. Nincsenek éles élű férfiszerepek, elcseszett antihősök, nincs mocskos mágia. Csak patyolatra modorosított metaforahegyek és kifinomult moralitás. Konkrétan ebben az adaptációban szinte mindegyik, eredetileg férfi karakter ki lett herélve, csak a főszereplőt kímélték meg. Mintha egy casting-Excelben véletlenül aktiválták volna a „woke autofill” funkciót. Lucienből Lucienne lett – most könyvtáros-tündérkeresztanya módra suttog álombölcsességeket. 

És hogy hová lett John Constantine? Na, őt konkrétan kivágták a saját világegyeteméből, és helyette Johanna Constantine ugrott be, aki bár korrektül ráncolja a szemöldökét, de azért valljuk be: John káromkodása, láncdohányzása és nihilista alkoholizmusa kicsit jobban passzolt ehhez a sötét hanglatú, dekadens álomhoz.

És akkor Luciferről nem is beszéltünk... A bukott angyalt ezúttal Gwendoline Christie alakítja – a Trónok harcából ismert, szoborszerű fellépéssel és egy félmarék arisztokratikus passzív-agresszióval. Csak hát... a Bowie-ihlette, szexuálisan lebegő, démoni Lucifer helyett most kaptunk egy jéghideg Oxfordi Színjátszókörös főangyalt. Tiszteletet parancsol, az tény – de azért nem vele akarunk egy klub vécéjében az ördöggel üzletet kötni, hanem az eredeti Luciferrel, aki közben elszív egy cigarettát és megkérdezi, „te biztos ezt akarod, haver?”.

Akkor mégis: miért imádják sokan?

Mert ez nem egy klasszikus sorozat, hanem egy lírai utazás, ami azoknak szól, akik nem a fordulatokat, hanem az érzelmi rétegeket keresik. És ez különösen rezonál a női nézőkkel – nem véletlen, hogy Death, Johanna Constantine, Rose Walker és Lucienne karakterei sokkal élőbbek, izgalmasabbak, mint maga az álomúr. Ők nemcsak "erős női karakterek" a pipálós listán, hanem valódi, emberi, törékeny és okos figurák. Amivel nekem bajom van (és valószínűsítem, hogy férfitársaim is így éreznek) hogy ők már nem az én kedvenc karaktereim, akikről olvastam. Ez már nem az én legendám.