A Martelli család titka

Azt mondják, Velence, Róma és Firenze után Siena a negyedik legjelentősebb olasz város. Marton Adri képzeletbeli listáján pedig szorosan Rómát követve, a második helyen áll. Ha Luccában barangolva azt mondjuk, hogy a középkorba csöppentünk vissza, akkor Sienánál még inkább igaz ez a kijelentés. Nem hiába rendezik meg évente az úgynevezett Paliót, ami nem más, mint egy középkori lóverseny, így a turisták és a résztvevők betekintést kaphatnak a régmúlt világába.

Siena után a következő nap Lariba kirándultunk. Úgy látszik, nem tudunk és nem is akarunk elszakadni a középkori életérzéstől, hisz Lari is egy önmagában kicsi, de annál látványosabb és jelentőségteljes középkori helyszín. Amiért mi Lariba utaztunk, az nem más, mint a tésztakészítés megismerése volt. A Martelli család tésztagyárába látogattunk el, ahol hosszasan beszélgettünk Lucával, az alapító családapa fiával. Ő vette át a tésztakészítés koordinálását, és ő felügyeli a gyárat is. Azért volt számomra bájos ez a helyszín, mert mikor azt mondom, hogy családi vállalkozás, gyakorlatilag a csomagoláson át, a gépek elindításán keresztül, a tészták szárításán át az eladásig mindent valamelyik Martelli családtag végez. Nagyon szigorúan és precízen látják el a munkájukat, a tészták készítésénél pedig természetesen már modern gépeket vesznek igénybe. Hihetetlen, hogy mennyi mindennek kell megfelelni a tésztagyártás során. Nagyon fontos a hőmérséklet, a páratartalom, elmaradhatatlan a minőségi alapanyag, és természetesen a szakértelem. Így lesznek a tészták olyan tökéletesek, hogy bárhova a világon tudják exportálni őket. Amikor megkérdeztem Lucát az egyik csomagra mutatva, hogy ezt hova külditek, hiszitek vagy sem, a válasz az volt, hogy Budapestre. Kicsi a világ. Én pedig büszke voltam.

Luca szerint nem lehet egy vállalkozáson belül prémium minőségű tésztákat készíteni, ha konkrétan nem specializálódnak egyes termékekre, így náluk a választás ötfajta tésztára esett: spagetti, spagettini, hagyományos penne, pisai fusilli és toszkán makaróni.
Miután nagyot sétáltunk Lariban és megnéztük a gyárat, hazamentünk a csapattal. Mikaellel elkészítettünk egy vaddisznópörköltet, amit pennével szerettünk volna tálalni vacsorára. De sajnos nem volt olyan egyszerű, mint ahogy hangzik, hisz a vaddisznót öt-hat óráig érdemes főzni, így esélytelen volt, hogy időben vacsorázzunk. Nem is zárhattuk volna jobban a napot, mint egy éjféli lakmározással. Tehát igaz: a középkori lakomák híre nem csak mese, az élet igenis édes és ízes, főleg Toszkánában.