Vujity Tvrtko: "Teljesen elfelejtettem panaszkodni" - Szily Nóra interjúja

műsorvezető újságíró Vujity Tvrtko sztár
Clock icon
Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.
Azért kellett vasárnap találkoznunk, mert kiderült, hogy a Balatonon nevelőtanárként tesz-vesz hét közben. Hm. Hát a TV2 Napló esti adása előtt lapozzuk fel együtt az ő naplóját kicsit...  

TV2/www.sajtoszoba.tv
TV2/www.sajtoszoba.tv

Hát hogy van ez, "tanár úr"?

Hogy a konkrét tényeket rögzítsük: Siófok, Kele u. 33. Széchenyi István Általános Iskola, földszint, angol nyelvi labor. Ott alszom a földön, egy matracon. Tízedik éve. És imádom. Ez a feleségem, Zsolnay Gyöngyi kosárlabda-sporttábora, Magyarország legnagyobb utánpótlásképző tábora. A kezdeteknél a pénz-paripa-fegyver nyilvánvalóan a családi háttér volt. Apuka, aki válogatott kosaras volt, jött edzőnek én nevelőnek. Egyébként érdekes, hogy amikor végre elindult a tábor - Gyöngyi nagy pocakkal jelent meg, épp gyermeket várt, Benjamint. Aki most táborlakó. A következő évben megint nagy pocakja volt, jött Barnabás, és ma már ő is ott van, sőt az 5 hónapos Bendegúz is. De mondok még cifrábbat: 2007-ben elmentem az idősebb Georg Bush születésnapi partijára, ahova Simonyi András nagykövet hívott meg, mert amikor kint voltunk Amerikában, több dolgot is csináltunk együtt. Ők zenéltek a bulin, és egyetlen újságíróként én is mehettem. Úgy nézett ki a dolog, hogy hétfőn felkeltem a siófoki táborban a matracról, elmentem Bush elnök szülinapi bulijára, olyan ötcsillagos szállodában laktam, ahol zenélt a fürdőszoba - elképesztő volt! Bush elnök adott egy jópofa interjút, majd visszajöttem Siófokra, és visszakucorodtam a matracomra az angol nyelvi laborban.

Hol marad az orgazmus?



Ez jó! De mit csinálsz ott?



Magadra ismersz bennük?



TV2/www.sajtoszoba.tv
TV2/www.sajtoszoba.tv

Annak idején is már egy kicsit különc, kutakodó, vagy inkább jó gyerek voltál?

Harmadik gimnáziumig jó tanuló voltam, aztán jöttek azok a fogalmak, amiket a mai napig nem tudok hova tenni - sinus, cosinus, tangens, cotangens -, és onnantól fogva kegyelemketteseket kaptam a reáltárgyakból. Egyszerűen nem tudott lekötni. Valószínű, épületstatikáról soha nem fogok riportot készíteni. Hogy milyen voltam? Van egy halálos szerelmem, ami elcserélhetetlen azóta is: a szülővárosom, Pécs. Ott élni csodálatos volt. Egy szénbányász gyermeke vagyok, az édesapámat kétszer láttam sírni életében. Amikor meghalt az anyukája, és amikor bezárták a bányát. Ott álltunk a tárna fölött és azt mondta, hogy elvették 33 évét. Édesanyám egy falusi tanárnő volt, aztán Pécsen dolgozott. Nekem ez a pécsi lét nem engedett nagy kihágásokat. Nem nagyon mentem sehova. Tök furcsa volt, hogy 4 óra 5 perc volt az út Pécsről a Déli pályaudvarig. Tudtam én, hogy van olyan, hogy metró, de hogy a föld alatt mennek vonatok! Olyan furcsán néztem, hogy itt is laknak emberek. Hogy Pécsen kívül is van élet. Az volt a világ közepe.

A helyszínt látom. És a cél mi volt?

Diákújságíró voltam a Dunántúli Naplónál, és 18 évesen megjelent egy 28 soros cikkem arról, hogy egy néptánccsoport új ruhát kapott. Én nem gyűjtöm a cikkeimet, de azt akkor kivágtam, fénymásoltam, és osztogattam. Tudtam, hogy nyilvánvaló, az újságírás világtörténelme ettől megváltozott! De nem. A föld ugyanúgy forgott tovább, és már aznap sem beszélt senki a cikkemről. Akkor rájöttem, hogy ez másképp működik. De a távlati célom az volt, hogy a Dunántúli Naplónak egy igazán jól megbecsült, vezető újságírója legyek. Ezt ma is akkora becsben tartom, hogy a számítógépem kezdő oldala az ő honlapjuk, és ha Pécsre megyek, beugrom a szerkesztőségbe beszélgetni a srácokkal.

Tipp! Köntösben a reptéren - Így is lehet reklámozni! Nézd meg képgalériánkat!


A "Naplóság" bejött... Bár ezt akkor még nem sejthetted.



Passz. És akkor? Jött a tolmácskodás?

Németh Károlyhoz

Te bent rekedtél - ők meg kint.



TV2/www.sajtoszoba.tv
TV2/www.sajtoszoba.tv

És akkor elkezdtél álmodozni a tévézésről?

Nem. Azt tudtam, hogy ha ennek itt vége, hagyjuk az újságírást a francba. Én nem ilyen lovat akartam. Nem akartam egy háborúban kikötni. Minden este sírtam, egy zongora alatt aludtam, ott halt meg két kollégánk. Figyelj, én évek óta nem is beszélek a jugoszláv háborúról. Engem az is nyomasztott, hogy utána haditudósítónak hívtak. Nem mondom, hogy érdemtelenül, de hát nem volt abban újságírói kvalitás, amit csináltam.

Egy helyzet volt...

Amiben megpróbáltam így vagy úgy helytállni. Aztán a blokád után átjöttem Magyarországra, és mondtam, na, itt vége, majd sorban jöttek azok az események, amiket fel sem fogtam. Hogy jöjjek Budapestre átvenni a Pulitzer-emlékdíjat... Álltam a Gellért szállónál, ahova nem engedett be a főportás, mert hogy díjátadó van. Közben a másik megkérdezte, hogy beszélek-e oroszul, mondtam, igen, akkor menjek fel a 206-os szobába, kérdezzem meg, hogy mi baja a vendégnek - kiderült, hogy elromlott a hajszárító. Visszamentem, közöltem az információt. Azt hitték, hogy én vagyok az új gyakornok lóti-futi. Aztán bocsánatot kértek, és felvittek egy terembe, ahol megkaptam valaki más embernek a Pulitzer-emlékdíját, mert elcserélték... Hát így történt.

Egyszer csak mégis te lettél a mély és veszélyes történetek riportere... Mi az, ami elvitt?

Nem volt ebben tudatosság. Kaptam egy ösztöndíjat, és elmentem a miami magánegyetemre újságírást tanulni.

Ahol volt egy olyan tantárgy: "újságírás nem megszokott környezetben". Vannak technikái, hogy az ember hogy ne rogyjon össze, hogy ne rémüljön meg a fájdalom vagy a borzalom láttán?

Bejött egy idős tanár, Paul Stanley, aki a vietnámi háború egyik legendás újságírója volt. Tátott szájjal hallgattuk. Valóban mesélt olyan dolgokat, hogy mit hogyan kell. De emellett ami fontos, hogy míg itthon 2 tévécsatorna volt, ott több száz. Iszonyú sokat tanultam csak abból, hogy tévéztem. Mániákusan jegyzeteltem, hogy ki hogyan csinálja, és elkezdtem összehasonlítgatni.

TV2/www.sajtoszoba.tv
TV2/www.sajtoszoba.tv

Tehát tudatosan fogyasztottad a médiát. De akkor is, áruld el a technikát. Hogy kell nem betojni?

Biztos kell hozzá egy adottság. De rossz embernek teszed fel a kérdést! Én előbb éltem át azt, amit utólag tanultam. Tehát előbb vezettem autót, minthogy elmagyarázták volna... Én már betojtam, mire megmagyarázták, hogy hogyan nem kéne.

De mégis csak erre vitt az élet...

Igen. Volt egy sorsfordító pillanat az életemben: 2000. augusztus 11-e, este 21 óra 32 perc, amikor hazatért velünk a világ utolsó hadifoglya. Hogy az újságírásomnak is köszönhetően a magyar történelem egy része 56 év után hazatért. Mert ugyan fizikailag Toma Andrást hoztuk haza, de szimbolikusan 600 ezer eltűnt vagy meghalt magyar honfitársunk egyikét. Nekem akkor 27-28 évesen ez egy drámai dolog volt és iszonyú felelősség. Az a pillanat, amikor elkezdte mondani, hogy "Hazádnak rendületlenül légy híve oh, magyar..." torokszorító volt. Ha ott, azon a napon vége, és nem vagyok többet újságíró, nem látok kamerát, nekem már megérte...

De nem tetted le a kamerát, sőt!

Mert megismertem olyan embereket, akik igazi példaképek, igazi hősök... Olyanok, akik nem csilivili kamutörténetekkel szerepelnek a bulvárlapok címlapján, hanem "csak" végzik a munkájukat, és nagyszerű dolgokat tesznek. Ilyenkor azt mondhatjuk a gyermekeinknek, hogy látod, szeretném, ha olyan lennél, mint ez a bácsi vagy ez a néni. Axmann doktornő, aki a szabadságán Etiópiába megy lepratelepre gyógyítani, vagy Szenczy Sanyi, aki Észak-Koreába jár éhező gyerekeken segíteni. Hogy rám ott milyen veszélyek leselkedtek, arról azért nem beszélek, mert elvenném, ellopnám a show-t a főszereplőim elől. Hogy miért mutatom meg őket? Azért, mert Amerikában láttam, hogyan építenek példaképeket és megtapasztaltam, hogy Magyarország egy példakép-deficites társadalommá vált. Nekem semmi bajom nincs azzal, hogy valaki minden évben naptárat ad ki magáról, vagy óriásira fújatja a száját és ettől sztár - legyen. Nem érdekel. De adassék meg nekem a másik lehetőség. Hogy azokról beszéljek, akik nekem fontosak. Rengeteg közönségtalálkozóra járok. Ha a termek üresek lennének, akkor ezek a hősök és a történeteik nem érdekesek. De a helyiségek tele vannak! Ameddig így van, addig kötelességem csinálni, és mindig van új. Meg akarom mutatni, milyen nagyszerű dolgok vannak ebben az országban.

TV2/www.sajtoszoba.tv
TV2/www.sajtoszoba.tv

Azt mondtad, kampányt fogsz indítani a kamucelebek ellen. De ez nem indult el.

Hajjaj, akkor te nem láttad!

Tipp! Így buliztak a szépségek! Nézd meg képgalériánkat!


A mokkás balhékra gondolsz? Azokat láttam! De azt hogy engedheted meg magadnak? Abban a szerepben, amit ott vállalsz, el kell fogadnod azt is, hogy vendégként bulvárszereplő is érkezik.



Példaképeket adsz - és neked mit ad még?



Azt mondod, jó apa akarsz lenni és jó férj. Tudható, hogy 24 óra elteltével megkérted Gyöngyi kezét.



Elnézést a pontatlanságért... Hogy tudott beigazolódni ez a nem túl átgondolt döntés? Eltelt 12 év.



TV2/www.sajtoszoba.tv
TV2/www.sajtoszoba.tv

Demcsák Zsuzsával a Mokka 100. adásakor

Vannak még vágyott helyek, emberek?

Soha nem mentem úgy, hogy na, itt még nem jártam, találjunk egy sztorit. Most például, hogy Weisz Fanni közönségdíjas lett A Szépségkirálynőben, az anyukája megkért, hogy mivel a nemzetközi jelnyelvek nem egységesek, és én jelnyelven és angolul is beszélek - legyek a tolmácsa a spanyolországi döntőn. Ez tök jó élmény! Kitaláltam egy mozgalmat, a jelnyelvi tapsot bajnoki mérkőzéseken - amikor üvöltözés helyett némán rázza a közönség a tenyerét -, na, annál szebb csendet nem tudok elképzelni. Hiszek abban, hogy aki egyszer velünk jeltapsolt, az nem áll többet rá a mozgássérült parkolóra, csak azért, mert esik az eső, és két méterrel közelebb mehet. Ha egy ember másképp gondolja - már megérte! Ezeket mindig elmondom, mert lehet, hogy valakiben éppen most rögzül valami jó. Persze lehet, hogy valaki úgy gondolja, miért is szólok bele abba, hogy ő miért áll oda... De azért én mégis hiszek ebben.

Van, aki szerint az ember feladattal érkezik a földre.

Küldetéstudatom ilyeténformán nincs. De én egy magyar ember vagyok. Székely az apukám nagymamája, nagyapám palóc, anyukám teljes oldala horvát. Szlovákiához, Csehországhoz, Romániához semmi közöm. De például most mutattuk be a bukaresti könyvfesztiválon a könyvem, a hetedik jelenik meg Szlovákiában, kettő Csehországban, és már szerbül is elérhetők. Nekem az óriási élmény, ha egy olyan országban, ahol esetleg néha egy populista politikus vagy szélsőséges cikk azt híreszteli, hogy hülyék a magyarok, egy kiadó és sok tízezer olvasó úgy dönt, hogy elolvassa magyar emberek magyar hőstörténeteit a saját anyanyelvén. Talán egy picit másként néznek ránk.

Élvezed a hírnevet? Van, aki lehajtott fejjel megy az utcán. Van, aki lubickol benne...

Ha a hírnév azt jelenti, hogy az utcán felismerik az embert, akkor valószínűleg most egyformán vagy tán kevésbé vagyok híres, mint Alekosz vagy VV Gigi. Ez a része nem érdekel. Az nagy öröm, hogy csak szimpátiával közelednek hozzám. Velem le lehet fotózkodni bármikor. Én boldogan mosolygok, és ennek van egy tudatos része. Amikor ott vagyok egy közönségtalálkozón, azokat az embereket egyáltalán nem érdekli, hogy milyen voltam máshol. Ők azon az egy estén találkoznak velem. Akkor kell a maximumot nyújtanom. Ha odajön valaki hozzám, akkor nem az érdekli, hogy előtte hányszor guggoltam le egy fotóhoz, hanem szeretne egy közös képet velem. Engem ezek tartanak karban. Nem engedhetem meg magamnak, hogy rossz legyek a személyes találkozókon. Persze hibázom nyilván, de arra törekszem, hogy ne.

Tipp! Tanulj öltözködni a hercegnőtől! Nézd meg képgalériánkat!


Erre figyelsz a magánéletedben is?





Barátkozz a Life.hu-val az iWiWen és a Facebookon is!



Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.