Csonka András: "A múlt nyitott, a jelen nem létezik, a jövő bizonytalan" - Szily Nóra interjúja

műsorvezető sztárszerzők színész Szily Nóra Csonka András sztár
Clock icon
Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.
Azt mondta magáról egyszer, hogy ha majd felnőtté válik, kisfiú szeretne lenni. Azóta már felnőtt férfivá érett, sikeres színész, műsorvezető, énekes - és remek barát. Tartalmas volt a találkozás, mint mindig.

A kisfiú még ott van benned?

Nem tudok elképzelni olyan élethelyzetet, amikor az a kisfiú háttérbe szorulna. Joseph Hellertől olvastam valamikor ezt a mondatot, de annyira igaznak érzem. Őszintén azt gondolom, hogy ha valami megszűnik bennem vagy bennünk abból, amire boldogan emlékezünk vissza többnyire mindannyian - hisz ártatlan, szép, őszinte és tiszta volt -, akkor nincs értelme tovább az egész életnek. Nálam ez az úgynevezett "Bandika-effektus". Esküszöm, nem kértem soha senkit, hogy milyen becenéven szólítson, de mindig van olyan közösség, ahol én "Bandika" vagyok. Nem tudom, miért. Brandy meg Pici a becenevem, de valaki mindig átörökíti ezt a "Bandikát", pedig már elmúltam 40 éves. Nyilván van bennem - nem hinném, hogy infantilis - valami gyermeki. Ezt sokszor mondják. Magam is rácsodálkozom, hogy miért van ez.

rtlklub.sajtoklub.tv
rtlklub.sajtoklub.tv

Most picit megcsavarodott a szívem, mert "Bandikára" - amikor még tényleg kisfiú volt - a mama vigyázott. Aki már elment. Vagy még mindig vigyáz rád?

Vigyáz. Azt is mondják - ezzel soha nem értettem egyet -, hogy az ember addig marad gyerek, amíg élnek a szülei. Nekem már egyik szülőm sem él, de hiszek abban, hogy itt vannak velünk. Most is. Az angyalom vigyáz rám. Nagyon sok szenvedést okozott nekem, hogy az anyám, aki a legnagyobb drukkerem, a legőszintébb támogatóm, a legfőbb bizalmasom, a legjobb barátom volt - elment. Akkor úgy éreztem, hogy itt hagyott. Persze először az ember rettenetesen sajnálja saját magát. Azóta eltelt hat év, de az idő nem gyógyítja be a sebeket.

Pedig azt mondják - nem igaz?

Nem, ez egy hülyeség. Az biztos, hogy a helyükre kerülnek dolgok. Elhiszem azt is, hogy el kell engedni, ami szintén rendben van, de ha nem hinnék abban, hogy létezik valahol, és abban, amit szeretnék, amire vágyom, abban közreműködik, és ha úgy gondolja, akkor segít nekem, hogy valóra váljon, akkor megbolondulnék. Nekem kell az az ember, aki feltétel nélkül szeretett. Soha többé nem lesz olyan ember, aki úgy szeret, mint ő.

Tudj meg minden érdekességet már a hírfolyamodból! Csatlakozz hozzánk iWiWen és Facebookon!



Nyilván az édesanya helye megvan, de arra nincs nyitva az ajtó, hogy beengedj más valakit ezzel a "feltétel nélküliséggel"?

Én elsorvadok, ha nem érzem a szeretetet. Ez iszonyatosan nagy hiba. A megfelelni vágyás, és az, hogy szeressenek. Nyilván nem szerethet mindenki. Amikor az ember az életében több dolgot is csinál - nemcsak színész, hanem esetleg belekóstol másba is, volt már műsorvezető, a popzenében is felbukkant -, akkor mindig lesznek olyanok, akik felteszik a kérdést: mit akar még ez? Akkor jönnek a negatív hullámok, amik vagy elérnek hozzám, vagy nem, de nálam nyitva a kapu. Akinél érzem a ragaszkodást és a szeretetet, azt én életem végéig támogatom, szeretem, mert ettől maradok életben.

De mégis: valahogy egyedül viszed az életed puttonyát.

Egyedül.

Ez egy döntés?

Nem. Ha visszatekintek az életemben, akkor elmondhatom, hogy a munka nekem remek menekülési útvonal volt a sikereimmel együtt. A főiskola után bekerültem a Família Kft.-be. Isten segítségével szinte a csúcsról indultam el, ami nem is olyan jó dolog így visszanézve. Be kellett volna járni azokat a lépcsőfokokat, amiket az ember utána másképp értelmez, amikor visszafelé gyalogol. A lényeg az, hogy sok minden volt, amibe menekülni tudtam. Apám tíz évig volt beteg, ami egy nagyon kemény, nyomasztó és depresszív időszak volt anyunak és nekem, de mindig tudtam valahová menekülni - persze a munkába. Azt gondoltam, hogy boldog vagyok, de hát ez egy butaság volt. Nem lehet azt gondolni, hogy persze majd a magánéletem is kialakul.

Átalakítunk! Vörös démon lett a szőke lányból.Kattints a galériáért!


Majd valamikor.

Igen, de épp hogy nem! Azért is tenni kell, ott is nyitva kell hagyni a kapukat, ahogy te mondtad. Tehát amikor kicsit csendesebb időszakot élsz át a munkában, akkor körülnézel.

És csend vár otthon is.

Jé, hát a magánéletem működhetne is - vagy nem? Volt időszak, amikor rendben volt, és én nem is hárítom senkire a felelősséget ebben a dologban. Én vagyok a legnagyobb hibás, hogy azt gondoltam, elegendő az, hogy majd én megteremtem az egyensúlyokat és közben sokszor rosszul léptem. Túl sokat tettem fel a munkára. Ha én azt mondom ilyen idősen, hogy boldog vagyok, akkor az azt jelenti, hogy a munkában vagyok elégedett. Még mindig képtelen vagyok azt mondani, hogy nem baj, majd lesz valahogy. Ahogy azt sem tudom - még most sem! - kijelenteni neked, hogy van egy stabil, iszonyatosan jó magánéletem, egy hátterem.

Neked a szakmában ugyanúgy el kellett búcsúzni bizonyos dolgoktól, miközben ezeket a lépéseket nem volt kivel megosztani.

Aranyos vagy, hogy múlt időben fogalmazol, de nyugodtan teheted ezt jelen időben is, mert ez egy olyan tanulási folyamat, aminek valahol a közepén vagyok. Nekem nagyon szűk a komfortzónám. Ez azt jelenti, hogy nagyon jó és kiegyensúlyozott volt, ami történt velem az elmúlt 20 évben. Ott voltak a színházi szerepek, a televízió, aztán jött a popzene, ami egy elég szűk mezsgye, és ha megbillen valami, vagy jön valami változás, akkor először hirtelen befeszülök, enyhe pánikot érzek, hogy akkor most hogyan tovább. Azt gondolom, hogy ezen dolgoznom kell, ezért tenni kell.

De ezt hány éve mondjuk?

Na jó, Nóri, de az élet nem áll meg, ez egy folyamatos tanulás. Tenni kell érte és az elengedéssel csak részben értek egyet, mert ugyanakkor ott vannak az álmaink, a vágyaink. Ha én elengedek valamit, akkor az azt jelenti, hogy lemondok róla, hogy nekem már nem kell többet? Nem igaz. Belesodort az életem a műsorvezetésbe 1997-ben. Nem fogok elbúcsúzni tőle. Most épp egy olyan időszakot élek, hogy éppen nem csinálom, és azt hiszem, hogy ha még lehetőséget kapok, akkor valóban a vágyaim szerint fogom végezni a munkám egy olyan típusú műsorban, amiről mindig is álmodtam.

Felemelnéd a telefont annak érdekében, hogy legyen egy ilyen lehetőség ? "Halló, itt vagyok, szeretném..."

Ez az, amire képtelen vagyok, és nagyon ügyetlenül csinálom. Vegyünk egy példát. Én szabadúszó vagyok. Mégis az Operettszínházban játszom a legtöbbet, amit nagyon szeretek, de sok színházvezető azt gondolja, hogy én tag vagyok ott, és iszonyatosan le vagyok terhelve, ami nem igaz! Játszom ugyan öt szerepet, de le vagyunk kettőzve, szellősebben játsszuk a darabokat, tehát ahhoz, hogy történjen valami, ahhoz nekem kéne kopogtatni.

Miért nincs egy menedzsered?

Azért nincs, mert úgy gondolom, hogy akkor lehetne, ha azt érezném, hogy ugyanazzal az energiával és őszinte akarással tesz a dolgaimért, ahogy én a magam helyében tennék - ha képes lennék rá. De miután nem vagyok rá képes, nem teszem. Ördögi kör. Igen, most kéne kopogtatni, most kéne elmondani. Az elmúlt 20 évem egy tőke. A mai világban nagyon meg kellene becsülni, hogy végül is Magyarországon szerintem - legalábbis remélem - nem nagyon van olyan település, ahová elmegyek, és nem tudják, hogy ki vagyok, és én örökké hálás vagyok a sorsomnak, hogy ez így alakult. Na de hát ez egy idő után elmúlik. Valamilyen módon életben kell tartani. Ha tévézhetnék, egy olyan típusú, elegáns, nagyvonalú és igazán kellemes, illatos showműsorról álmodozom, amit mindig is szerettem volna. Amellett, hogy a Reggelit imádtam, bár gyűlöltem korán kelni, de a csapatot szerettem, és nagyon boldog vagyok, hogy volt, és szomorú, hogy vége van.

Közösségektől is búcsúzni kellett.

Attól nem tudok. Nekem egy közösség szintén olyan, mint két tenyér, ami összezár alattam. Hivatalosan papír szerint sehová se tartozom, de mégis ott az Operettszínház, a Játékszín, a Madách Színház, a barátaim, és ott volt az RTL Klub - ezek nekem nagyon fontosak.

MTVA/Zih Zsolt
MTVA/Zih Zsolt

Van a szívedben egy csomó rekesz és bennük sok-sok ember?

Rengeteg ember, akik közül sokan talán többet akarnának belőlem, és ezért egy picit szégyellem is magam, hogy túl sok embert szeretnék magam köré gyűjteni, és túl kevés embernek tudok adni magamból. Ez megint egy hiba.

Magadnak mennyit adsz? Magadra mennyire figyelsz?

Az egészségemre mindenféleképpen - szerintem ezt mindenki tudja.

Most mi fáj épp?

Jól vagyok, illetve mondhatnám, hogy jobban vagyok.

Erről papírt kérek, ragasszuk ki és írjunk rá egy végtelen jelet. Vigyázol rá?

A figyelem azt jelenti, hogy ha beszélgetés közben hirtelen éreznék valamilyen testi tünetet, akkor sajnos úgy érzem, hogy inkább az kerülne a középpontba. Arra gondolnék, hogy a beszélgetésünk után hogy tudnék elérni egy orvost telefonon, akihez azonnal elmegyek, mert a tünetekkel nem tudok várni.

Ez nem múlik el?

Nem.

Azon gondolkoztam, hogy vajon a "képzelt" betegség, vagy ez a túlzott félelem nem valami bizonytalanságérzetből fakad? Valahol biztosan van ennek egy gyökere. Ezt tudni kell kezelni.

Jó, hogy mondod. Én azt sem szégyellem, hogy az életem bizonyos szakaszaiban elmentem pszichiáterhez vagy pszichológushoz. Megtanultam egy relaxációs technikát, az autogén tréninget, ami nekem fontos, mert segít. Igenis azt gondolom, hogy bizonyos dolgokat egy pszichiáterrel, egy úgynevezett "idegen" emberrel könnyebben meg tudok beszélni, mint a barátaimmal. Mert ő szakember, belelát ezekbe a gondolatokba és hozzájuk tud szólni.

Tipp! Egy nő az űrből! Kattints a galériáért!


Azok milyen típusú helyzetek, amikor úgy döntesz, hogy szakemberhez fordulsz - és persze nem egy gyomorfájásról van szó?

Az egyik pszichiáterem elég könyörtelenül, de remekül megfogalmazta, hogy azt gondolja rólam, én programszerűen sajnálom magamat.
Ebben is sok minden van. Sokszor éjszaka fölébredek, és bele tudom hergelni magam egy egészen zaklatott, szorongó állapotba, ami abból adódik, hogy továbbgondolom a dolgokat, elképzelek helyzeteket, amik még nincsenek, de lehetnek - természetesen rossz verziókat vizionálok, és ezek mindenféleképpen visszarántanak és fékeznek. De azt hiszem, hogy ezzel is együtt kell élni, és igenis néha kellenek segítő kezek. Az nem jó, ha a színpadon állok és a nézőtéren az első sorban a tüneteim foglalnak helyet. Azokat hátrébb kell küldeni valahogy. Az első sorban legyenek a téged szerető emberek, a tüneteid és a problémáid pedig menjenek a kakasülőre, a pótszékre.

Azt mondtad nekem egyszer, hogy te lehetnél a múlton való rágódás és a jövőért való aggódás nagykövete.

Abszolút igazad van, de most már ezt is tanulom kezelni. A pszichiáter azt mondta, hogy tipikus tünetegyüttes, hogy a neurotikus emberek számára a múlt nyitott, a jelen nem létezik, a jövő bizonytalan.

Ez rémes! De akkor hol vagyunk mi?

Így van, ha belegondolsz, nem lehet mindig a múlt emlékeiben élni, hogy milyen szép is volt - azt le kell zárni. Most itt vagyunk. Beszélgetünk, jól érezzük magunkat, kellemes a hangulat - és a jövőt ez teremti meg, gondolom. Tehát a jövőben sem érdemes előre kutakodni.

De nem ijesztő a köd? Mind a kettőnknek azon múlik a jövője, hogy megszólal-e az a fránya telefon. Ez a holnapot, a holnaputánt ködössé teszi.

Ez a kiszolgáltatottság idegesít engem a legjobban.

Van rá módszered?

Nincs. Azt tudnám ajánlani neked meg magamnak, hogy legyünk bátrak. Én nagyon szeretném az életemet - ami még hátra van - úgy leélni, hogy ne kelljen azon az úton, azon a szűk komfortzónán haladnom végig, hanem legyenek újabb felfedezéseim, mert túlságosan rövid az élet ahhoz, hogy vacakoljunk. Ezt közben úgy mondom, hogy nem értek semmihez, de mégis van egy elég érzékeny lelkem, imádok emberekkel kommunikálni, tehát nem tudom, hogy az élet mit hoz, de szeretnék belekóstolni még dolgokba. Változást érzek - érted? 2012 nem a világ vége, hanem valamiféle spirituális változás. Érzem a bőrömön, feszít, hogy valaminek történnie kell, csak nem tudom még, hogy minek. Egy dolog nagyon fontos. Nem tudom, ki hogy van vele, de ha bennem bíznak, akkor én lehozok minden csillagot az égről, és elhordom a Gellért-hegyet egy kiskanállal. Nekem ez kell. A belém vetett bizalomra van szükségem a színházban, a tévében, a színpadon.

rtlklub.sajtoklub.tv
rtlklub.sajtoklub.tv

És a szerelemben?

A szerelemben is. Soha nem értettem meg azt, hogyan fordulhat elő, hogy emberek SMS-ek után kutatnak és e-maileket olvasgatnak egy kapcsolatban.

Igen, de az is a te mondatod, hogy vajon a "papírra rajzolt ember létezik-e"? Hogy akiről ábrándozunk, az vajon van-e, eljön-e? Vagy megtanulunk kompromisszumot kötni.

Nincs papírra rajzolt ember, én is mindig azt várom, viszont azt is érzem, hogy ha érzelmi biztonságba kerülök valakivel, akkor valami elpattan. Már nincs bennem az akarás és vágy, hogy hozzá tartozzak, hanem van egy kényelmesebb állapot, egy biztonság és valahogy ez engem rossz irányba terel. Ezt nem tudom most neked érzékletesebben megfogalmazni.

Gondolkodjunk együtt. Valahogy betespedsz ilyenkor?

Igen. Azt érzem, hogy kevés vagyok, vagy hogy nem tudok napi szinten úgy jelen lenni, vagy érdekessé válni egy kapcsolatban. Lehet, hogy nem is kellene. A legjobb kapcsolat az, amikor istenien tudtok egymás mellett hallgatni, mert van annyi bizalom és szeretet, hogy nem érdekes, hogy szerepelj, hogy állandóan mondjál valamit - nem kell. Én abszolút nem gondolom, hogy papírra rajzolt emberekre kellene várnom - ugyanakkor mégis úgy tűnik, hogy azt teszem.

Talán túlságosan óvod magad attól is, hogy egyszer csak elveszítheted a másikat?

Figyelj ide! Hiszek az asztrológiában - nem a magazinokéban, hanem amit nekem csináltak, és az én adataimat tartalmazza. Nyolc-tíz évvel ezelőtt elmentem, és ott elhangzott az a mondat, hogy az én képletem szerint felejtsem el, hogy valaha boldog tudnék lenni egy klasszikus családmodellben. Persze nem eszerint kell élni, nem arról van szó, hogy nyugtatgatom magam, hogy egy asztrológus ezt mondta, de ugyanakkor legyünk őszinték: én a pályámon rákényszerültem a szabadságra, amit imádok! Hogy én választhatok és dönthetek, mert szabadon úszom. Úgy látszik, hogy ez a magánéletemre is jellemző lett. Nem tudom.

Szerinted anyu szemében most mit látnál? Nyugalmat? Elégedettséget? Hogy vélekedik arról, ahogy alakul az életed?

Abban bízom, hogy igen, és azt érzem, hogy néha kicsit megrázza a vállamat, hogy állj! Ne sajnáld magadat és ne ess kétségbe, hanem tessék lépéseket tenni, és hinni abban, amit csinálsz és ahogyan csinálod! Mert azt hiszem, ez volt velem mindig a legnagyobb baj, hogy igazán nem hittem el azt, hogy ami történik, az azért is sikerülhet, mert megérdemlem. Ez volt a legnagyobb gondom.

Most már elhiszed neki?

Neki mindent elhiszek.

Emlékszel még? Így nézett ki régen a Vidámpark! Kattints a galériáért!



Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.