A parókákból egykor egy állam élt meg, pedig olyan koszosak voltak, hogy lepkék keltek ki belőlük

Ki visel parókát? Akinek egy betegség miatt kihullott a haja, netán az, aki kopaszodik? Volt az emberiség történetében olyan rövid időszak, amikor valóban csak azok viseltek parókát, akik úgy érezték, saját hajuk hiányát kell pótolniuk. Azonban se régebben, se mostanában nem feltétlenül igaz ez az összes emberre, akik parókát viselnek.

Igazi haj, netán műanyag? A parókák esetén ez igen változatos képet mutat. Természetesen egy teljesen eredeti, egészséges hajból készült paróka súlyos tízezrekbe kerülhet – attól függően, hogy honnan származik és milyen hosszú a felhasználására szolgáló haj. A műanyag szálakból álló, általában extrém színekben pompázó parókák már jóval olcsóbbak, de értelemszerűen kinézetükben és tartósságukban sem épp a természetes hatás elérése volt a cél. Az emberek már évezredekkel időszámításunk előtt is viseltek parókát, de használatának célja sokat változott.

Már az ókori egyiptomi nők és férfiak is viseltek parókát. A legtöbbjük leborotválta a fejét, és társadalmi státuszuktól függően emberi hajból, báránygyapjúból vagy épp növényi rostokból készült parókákat viseltek. Egyes vélekedések szerint a paróka a tűző naptól védte őket, mások szerint a hajtetvek elkerülése volt a cél. Ami biztos, hogy az ó egyiptomi nők esetében a rövidebb haj volt a divatos, a hosszabb, gyakran fonatokból álló parókák csak a középbirodalom idején jelentek meg. A magasabb rangú hölgyek viaszalapú, balzsamkúpokat helyeztek el a parókáik tetején, ami a nap folyamán olvadva ápolta a póthajat, távol tartotta tőle a rovarokat, valamint kellemes illatot árasztott.

A Római Birodalom hedonista világában sem volt ritka, ha egy nő parókát viselt. Esetükben nem a higiénia, hanem az esztétikum volt a fő indok. A legtöbb római nő haja sötét volt, mégis a szőke számított a legkívánatosabb hajszínnek. Ezeket a parókákat általában a germán törzsekből származó rabszolgák hajából készítették.

Bár több ezer évig hódított, a Római Birodalom bukásával a parókaviselés is hamar kiment a divatból. Újjáéledésére évszázadokat kellett várni.

Az újkori Európában a parókák arisztokrata körökben való elterjedéséért elsősorban I. Erzsébet, XIII. Lajos, és a mintegy tíz parókakészítőt is foglalkoztató XIV. Lajos a „felelős". Érdekes, hogy a parókák megjelenését követő harmadik évben, 1668-ban a velencei hatóságok viselését tiltani kezdték, ami azonban csak még inkább elősegítette a népszerűségét. Mivel látták, hogy ellenkezésük hasztalan, pár évvel később ezt a rendeletet visszavonták.

A most ismert könnyed parókák akkoriban még elképzelhetetlenek voltak. Felhelyezésük, díszítésük rengeteg időt vett igénybe, ráadásul nem is lehetett őket mosni. Rizsporral, viasszal és parfümökkel próbálták őket kezelni, de a parazitákat így sem tudták elkerülni. Nem volt ritka, hogy lepkék keltek ki belőlük.

A rengeteg vele járó kényelmetlenség ellenére, a XVII. század második felére hatalmas divat lett az európai nemesség és vagyonos emberek körében a parókaviselés. Sőt, új bűnözési ágat is elindított a méregdrága szépségideál, a parókalopást.

A század végére a francia állam egyik legnagyobb bevételi forrásává vált a parókák készítéséből és exportálásából befolyt összeg.

A parókák aranykora azonban nem tartott sokáig. Nagy-Britanniában 1795-ben magas adót vezettek be a rizsporra - ami a parókák elengedhetetlen ápolója volt -, majd a francia forradalom után az elnyomó arisztokraták jelképé tett parókák végleg nemkívánatossá váltak. A hasonló parókaviselési divathullámra azóta is várunk.