Fel is út, le is út, haver! - pasiszemmel

"Szia!

Másfél éve megismertem egy 36 éves férfit. Én 3 évvel vagyok idősebb, 4 hónapja összeköltöztünk. Itthon a napok nagy részét a számítógépnél tölti. Játszik vagy flörtöl! Többször lebukott, mikor a társkeresőn úgy udvarolt, hogy engem alázott. Azt írta mindenkinek, hogy csak azért van velem, mert sajnál, mivel szívbeteg vagyok, s amíg nem talál mást, mellettem marad, mert mosok, főzők, takarítok rá. Persze ez nem igaz, nem vagyok beteg.

Mindezt véletlenül tudtam meg, mert egy csaj, aki kezdett odalenni érte, látta az Iwiw oldalán a képeimet, és átküldte a levelezést. Kérdőre vontam a pasim, de mindent tagadott, s mikor megmutattam a levelet, annyit mondott, hogy csak hülyéskedett, én kellek neki. Randira is többször elmegy idegen csajokkal, amit utólag mindig kimagyaráz. Nem vagyok buta nő, tudom, mit tesz, ennek ellenére szeretem. Megígérte, hogy nem csinálja tovább, de mindig folytatja. Azon gondolkoztam, hogy lehet, ez egy betegség nála, és nem is tehet róla. Tudod, az a szomorú, mindegy, hogyan néz ki a nő, nem számít, csak a hódítás! Mit tegyek? Meg tud változni? Tudom és érzem, hogy szeret, ezért gondolom, hogy valami nincs rendben a fejében. Köszönöm előre is a válaszodat!

Kata"

Kedves Kata! Mese jön. Élt egyszer egy 36 éves férfi. Szép, nagydarab ember volt, ha más nem is. Magányosan tengődött a város peremén, búsult komoran naphosszat, hogy nincs senki a világon (vagy legalábbis Pesten), aki tisztára mosná a szaros gatyáját, de tényleg. Sírt néha az ágya szélén emiatt, máskor meg Hamvas Bélát olvasgatott a lócán, csak úgy. Este mindig korsó sört ivott, egyet (ritkán négyet), majd elaludt a pamlagon. Édesdeden, büdösen. Egy idő múlva aztán kurvára megunta a 36 éves, hogy egyedül lézeng a hatodikon, ahol lakott, ezért gyorsan találkozott egy 3 évvel idősebb szívbeteg nővel. (Később kiderült, hogy nem szívbeteg, csak három évvel idősebb, de ez mindegy.) Ölelgette, csókolgatta szerelmét (mert az volt, szerelem, első látásra, nyilván), hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak, és sokáig éltek, míg meg nem haltak. (Illetve kb. négy hónapig éltek együtt, de soknak sok volt, az biztos.) Boldogok voltak ezalatt ők ketten. Ettek, ittak, mulatoztak, aztán a nő mosott, főzött, takarított. A férfi nem mosott, inkább írt. Mert író lett a lelkem. Leveleket író. Nőknek. Neten. Rendszeresen. A szerelemről írt a férfi, az életről, a létről, meg az asszonyáról otthon, aki rusnya, butácska, fáj mindene, de legalább jól felsúrolja a padlót, ha arról van szó. Írt a vágyairól, a dolgokról körülötte, és arról is, hogy némely levélpartnerét azonnal gerincre vágná, ha lehetne. Regénnyé ért életük - általa. De úgy látszik, asszonya nem kedvelte eléggé a míves irodalmat, mert egy napsütötte délután odahívta magához urát, és azt mondotta neki nyájasan: "Húzzál innen gyorsan te íródeák, mert különben péklapátra teszlek, onnan is leveszlek, kerék alá teszlek, onnan is kiveszlek, satöbbi, satöbbi. Fel is út, le is út, haver. Másképpen szólva itt a vége, fuss el végre. Végleg, ha kérhetném." Ennyit mondott a nő, aztán jól bevágta a kaput kullogó ura után. Később batyut kötött a hátára, és elindult megkeresni a herceget fehér lovon. Hm. Meseszerű vég. Mégis valóságosnak tűnik. Nem? Üdv. Marco