Alföldi Róbert: "Nem titkoltam a fájdalmat"

Kezdjük a kellemessel: X-Faktor. Jó pár évig nem a kamerák előtt dolgoztál, másfajta pörgés jellemezte az életedet. Milyen újra tévézni?

Annak idején, amikor hajnaloztunk, sikerült elérni, hogy a reggeli műsorban nagyjából természetesen viselkedjek. Nagyon izgultam, hogy ebből vajon mi maradt. Mennyire fogom idegenül érezni magam a stúdióban, mennyire kap el a kamera, tudod, amikor azt érzi az ember, hogy "nyomulnia" kell. Az első napokban kicsit furcsa volt, de most már jó. Vágytam rá, és jólesik egy kicsit más közegben lenni.

Kételkedtél, amikor megkerestek? Hogyan mérlegeltél?

Egyrészről azt gondoltam, hogy nem kell nagyképűsködnöm saját magam előtt. Ami azt jelenti, hogy felesleges agyalnom azon, elmenjek-e egy kereskedelmi televízióba, mert nem lenne kóser dolog a részemről. Másrészt tudtam, hogy aki 10-15 évvel ezelőtt volt valamilyen a képernyőn félálomban, most már nem lenne ugyanaz. Nem azért, mintha megtagadnám. Egy percig se tenném, hanem mert már nem az vagyok. Épp ezért volt kérdés, hogy az, ami most vagyok, tud-e működni a képernyőn egy ilyen típusú műsorban. A harmadik dolog, hogy mennyire kezdek el egy ilyen helyzetben szerepelni saját magam előtt.

Tudtad ezt kontrollálni? Ilyen szempontból rálátsz magadra kívülről?

Az elején nagyon figyeltem. Ebben a műsorban sokan dolgoznak olyanok, akik ott voltak annak idején a Reggeliben, és beszélgettem velük erről. Mielőtt a forgatás elkezdődött, sok próbaadást csináltunk, és megkértem őket, hogy figyeljenek erre. Fontos volt nekem.

A színházi elvárással dolgozol? Azt érzem, hogy szigorú vagy a produkciókkal.

Szigorú? Miért?

Úgy tűnik, hogy ki nem állhatod azt, ha álságos valami.

Nem bírom a hamisat, a tucatügyet. Megpusztulok a műanyagságtól. Mindig arról beszélünk, hogy miért kell ennyi tehetségkutató verseny. Nem az a legfontosabb, hogy azokat keressük, akik senkihez nem hasonlíthatók? Akik különlegesek? Gesztivel szoktam erről vitatkozni. Engem nem érdekel, hogy mit lehet csinálni valakiből. Jöjjön ide, legyen nagyfejű vagy alacsony, higgyem róla azt, hogy háromig se tud számolni, de ha hatással van rám azzal, hogy egyedi, akkor az a lényeg. Semmi más nem érdekel.

Mit gondolsz, milyen útravalót tudsz majd adni a mentoráltjaidnak? A piac kicsi, és rengetegen vannak.

Hogy legyenek azok, akik. Önazonosak. Ne másokhoz mérjék magukat, és ne másoknak akarjanak megfelelni. Fussanak neki és próbálják megcsinálni.

Az X-Faktor rengeteg munkával jár. A döntésedben az is benne volt, hogy a műsor kitölti majd a napokat, és legalább nem lesz időd gondolkodni mindazon, ami az elmúlt időszakban történt?

Ez nem volt benne. Nem féltem attól, hogy munka nélkül maradok. A rengeteg elfoglaltság inkább ellenérv volt, hiszen most annyi teendőm van, hogy 3-4 ember dolgozik azon, hogy mindig a megfelelő helyen legyek, és legyen időm mindenre.

Terápiás jelleggel mégis csak jó, hogy ennyit dolgozol?

Természetesen van terápiás jellege. Az elmúlt öt évben talán kevésbé, mert akkor az volt a fontos, hogy valami fölépüljön. Csak akkor lehet az embereket hajtani, ha a főnök dolgozik a legtöbbet. Azt mondták, hogy nem vagyok normális. Aztán amikor vége lett, és úgy fejeződött be, ahogy, akkor az volt a fontos, hogy ne legyen idő nyalogatni a sebeket. Ne legyen idő önsajnálatra, hanem menjünk tovább és csináljuk. Vigyük azt magunkkal belőle, ami jó volt, ami erőt ad, amire az ember büszke lehet, és én az vagyok. Különben olyan lett volna, mint amikor hirtelen elmész szabadságra és egyszer csak ott a kérdés: hogy kell nyaralni? Mit kell csinálni ilyenkor?

Mondod nevetve. Ezt nem akartad.

Ezt a helyzetet nem akartam átélni.

Épp 5 évvel ezelőtt beszélgettünk. Akkor kaptad meg a névjegykártyádat, és azon kuncogtunk, hogy főigazgató vagy, sőt vezérigazgató. Nem vetted komolyan a titulust. A feladatra koncentráltál. Féltem, hogy vajon az a humor, könnyedség, ami akkor benned volt, és amivel hegyeket hordtál el, vajon megmaradt-e azok után, ami történt?

Ha nem maradt volna meg, nem lehetett volna végigcsinálni. Ha én elkezdtem volna a saját fontosságommal foglalkozni...

...de ami körülötted volt egy idő után? Ami szorított?

Nem szorított annyira. Furcsa, amit mondok, de mindaz, ami történt, sokkal durvábbnak tűnik azok számára, akik kívülről nézték. Nem volt vidám történet. Voltak nagyon rossz, megrázó mélypontjai, de sok minden más volt mellette és vele szemben, ami ezerszer fontosabb volt.

Ami a "házon" belül történt?

Igen. Amit sikerült ott létrehozni. 30-40-50 évvel ezelőtt nem mozdultak meg így egy színházért. Olyan korszakban élünk, amikor az emberek nehezen lépnek bármiért, mert félnek, illetve nagyon erősen átgondolják, hogy mihez adják a nevüket, az arcukat, és mire mondanak igent vagy nemet. Azon kezdenek el agyalni, hogy vajon kifizetődő-e, vagy sem. Ebben a társadalmi közegben - bárki bármit mond - ezek az emberek a Nemzeti Színház mellé tették le a voksukat, és átvitt értelemben valamiféle szabadság mellé is, és ezt mi generáltuk. Mindaz, amit kaptunk közben, illetve az a nagy adag rossz, ami nekem jutott, egyszerűen nevetségessé vált. Az a sok-sok "érdekes történet", ami körülöttem zajlott, piti volt ahhoz képest, amit esténként a közönségtől kaptunk. Persze nagyon meglepő volt, ami történt, és az ember az elején csak kapkodta a fejét, de ha ugyanolyan stílusban kezdesz reagálni, védekezni, akkor ugyanúgy bekoszolódsz.

Jó, hogy szóba hoztad ezt. Követve az eseményeket sokszor volt görcs a gyomromban, és nem tudtam, hogy honnan van benned erő, hogy megőrizd a méltóságot, eleganciát. Végig azt hangsúlyoztad, hogy egy szabadon gondolkodó értelmiségi vagy, egy színházcsináló ember, aki végzi a dolgát. Sose szakadt el a cérna?

Dehogynem, de nagyon fontos, hogy én ezt nem egyedül csináltam végig. Abban a pillanatban, amikor elszakadt a cérna öt nő állt elém. Hegedűs Judit, a gazdasági igazgató, Gálos Orsi, a PR-os, Márton Éva, a művészeti titkár, Kenesei Edina, a nemzetközi referens - és nemcsak ők öten, hanem a társulat is. Volt mit veszíteni, érted? Az ember mérlegelt. Ki vagy borulva, de közben ott a társulat. Elsősorban nem magamért voltam felelős.

Talán nem is önmagadért voltál erős.

Így van. Én is ugyanúgy figyeltem a cikkeket, mint te. Délután átéltem mindazt, ami történt, nem volt jó, majd hazamentem éjszaka, és megnéztem, hogy mégis mik jelentek meg rólam. Sokkal szörnyűbb volt kívülről látni, mint benne lenni. Akkor jött a gyomorgörcs.

Hülye kérdésnek tűnhet, de tudtad, hogy ilyen erős vagy?

Nem. Nem tudtam.

Bennem az a kép él rólad, hogy az érzékenységedből, a nyitottságodból dolgozol. Aki persze rendezőként, vezetőként fegyelmezett, és tudja, hogy mit, hogyan kell tennie, de mégis! Nem voltál sebezhető?

Sebezhető voltam, és ezt nem is titkoltam, de ezzel nem álltam ki. Ott bent mindenki tudta.

És amikor este hazamentél?

Erről a kutyám tudna mesélni. Nagyon érdekes, hogy figyelem magam, mert most is meg vagyok győződve róla, hogy ezek a méltatlan, mocskos történetek nem mentek mélyre bennem, de kicsit szorongok, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor egyszer csak kiderül, hogy mégis. Nem szoktam magamnak ilyen módon hazudni. Én ugyanaz vagyok, akiről te beszélsz. Nem titkoltam a fájdalmat, az érzékenységemet, az erőtlenségemet.

Úgy nőttél fel, hogy mindig megosztó voltál, de sose kellett félned. Amikor értesültem arról, hogy mi történt Szentendrén, összeszorult a torkom.

Mit csináljak, zárkózzak be, vagy kérjek testőrt? Most komolyan. Az ember azt tudja csinálni ezzel, hogy azt mondja: oké, ez van. Persze borzasztó, és nem jó bemenekülni a múzeumba, és utána éjszaka négyig a szentendrei rendőrkapitányságon ülni és tanúvallomást tenni. Itt is köszönöm nekik, mert nagyon rendesek voltak, de én ezért változtassam meg az életemet? Gondolkodjak másképp a világról? Fordítsak azon, amit az elmúlt 5-6 évben sikerült létrehozni? Bújjak be egy odúba, és kezdjek el máshogyan élni? Benne van a pakliban, hogy betörnek a lakásodba, hogy elromlik a telefonod. Most egy ilyen társadalmi közegben élünk, miközben a fene se akar bujdokolni. Nem akarok úgy élni, hogy éjjel, amikor leviszem a kutyát, akkor az jusson eszembe, hogy most alaposan nézzünk körül. Ez két napig tartott, aztán elmúlt. Nem vagyok hajlandó így élni! Akkor mindent megtagadnék, ami fontos. Azt veszíteném el, hogy szabadon élek, dolgozom, gondolkozom. Ahogy mindig is léteztem, és amire az elmúlt öt évben különösen rá voltam kényszerítve.

Ezt nem adod.

Nem vagyok hajlandó erre! Hogyan? Elkezdesz töprengeni azon, hogy merre menj, hogy valamihez képest csinálj dolgokat, miközben az eltelt öt év erről szólt.

Azt mondtad, hogy nem az vagy, aki régen. Rendezőből vezetővé értél, aki felelős egy csapatért, egy intézményért. Meg tudod fogalmazni, hogy miben változtál? Keményebb, megfontoltabb lettél?

Szerintem nem lettem megfontoltabb. Felnőttem, ami azt jelenti, hogy már nem kombinálok, hogy bizonyos lépéseknek milyen következményük van. Nem tudom ezt jobban megfogalmazni. Teljes mellszélességgel vállalom azt, ami vagyok, és azt, amit gondolok a világról. Ez a dolgom. Ez alatt az öt év alatt kiderült, hogy valóban felnőtt értelmiségként kell létezni valahogy. Ez felelősséggel jár, ahogy az elmúlt öt év sikere is. Furcsa, de el is várják tőlem. Ez is nagyon érdekes kérdés. Nem lettem megalkuvóbb, óvatosabb, sőt! Ha én maradtam volna, ha maradni tudtunk volna, akkor a Nemzeti Színház még szabadabb intézmény lenne.

Mindig hangsúlyozod, hogy nem egyedül tetted azt, amit. Otthonra leltél, és egyszer csak költözni kellett, bár nem akartál. Most ismét a vándorévek jönnek.

Igen. Nincs más, mint hogy az ember próbálja vinni azokat a családtagokat, akikkel együtt élt - legalább párat belőlük. Most a Vígszínházban Stohl Andrással, László Zsolttal, Hevér Gáborral próbálok.

A Radnótiban László Zsolt lesz Platonov.

Igen, és valahogy ezt is mindenki érzi és érti. Eszenyi Enci megengedte, hogy Zsoltot hívjuk, András és Gábor odaszerződött. Bálint András rábólintott, hogy Zsoltot hívjam. Nyáron is csináltam egy alig észrevehető kis zenés művet, abban is nagyon sok nemzetis színész volt.

"Alig észrevehetőt". Nem akartam az István, a királyba belebonyolódni. Annak kapcsán is kaptál hideget, meleget. Bármiről beszélünk, bizonyos mondatok ugyanúgy érvényesek.

Igen, de ott is próbáltam ezekkel az emberekkel dolgozni. Nagyon rossz, hogy vége van. Fájdalmas. Mindig azt gondolom, hogy valahogy túl vagyok rajta, de aztán történik valami, vagy elhangzik egy mondat, ami megint föltépi a sebeket, de közben nincs értelme, hogy most ezen rágódjak.

Mi van akkor, ha egyedül vagy? Ha épp semmi se tereli el a figyelmedet?

Azzal nincs bajom, elvagyok magammal. Nagyon kevés idő marad a civil életre. Évek óta rengeteg minden történik körülöttem, most meg különösen. Akkor se vagyok civil, amikor kilépek a lakásomból, és találkozom a szomszédokkal a lépcsőházban, akik nagyon kedves emberek. Ez nem panasz vagy dicsekvés. Diagnózis, hogy ez most így van. Erre szoktam azt mondani, hogy sok emeletet kell megjárnom, amikor kijövök a lakásomból, és amikor visszamegyek. Nagyon különböző a kétféle élet, de nem szenvedek ettől olyan nagyon. Nehezen átadható élmény az, amikor megállítanak az emberek az utcán, és nem csak azok, akik meg akarnak verni. Amikor azt mondják, hogy hajrá, köszönjük! Ez iszonyú jó érzés.

Az örömeid, bánataid igazából nem megoszthatók, vagy nehezen tolmácsolhatók?

Nem nagyon lehet szavakba önteni azt az érzelmi megnyilvánulást, amit kapok. Most járjuk a könyvvel, Csáki Judittal az országot. Elképesztő, hogy miket élek át, hogy kinek mit jelentett a Nemzeti, hogy családok összeadták a pénzt mikrobuszra, hogy feljöjjenek Pestre. Minden ötödik ember sírva fakad, aki jön aláíratni a könyvet. Érted, hogy miért nem számítanak a rossz történetek? Ezek az igazi sztorik, meg azok, amelyek az utolsó öt hónapban minden este voltak a Nemzetiben.

Igen, a Nemzetiben, de hol van "Robi"?

Benne van az egészben. Biztos van egy "magán Robi", csak az nagyon kevés. Fura viszonyban vagyok a külvilággal. Tudod, az ember megpróbálja kompenzálni, hogy ő "Alföldi Robi", és ez nem mindig sikerül.

Azt gondolod, hogy van egy "Alföldi Robiság", ami kötelez?

Van egy kép. Általában azt gondolják az emberek, hogy ismernek. Azért nem szeretem ezeket a mondatokat, mert nagyon sok szeretetet, erőt, érzelmi kitörést kapok az emberektől. Nem vagyok bezárkózós, depressziós alkat, aki megrendezi a 264. előadását és hazaszalad a kutyájához. Félreértés ne essék, járok boltba, piacra, szoktam beszélgetni, találkozom másokkal, elmegyek vacsorázni.

Persze, de az elmúlt időszak érzelmi mélységeit és magasságait végül is a színházon keresztül jellemzed.

Igen, de ez különös dolog. A színház nem egy termelő üzem, nem porszívókat gyártunk. Ott a civil lényeddel is dolgozol, az is a munkaeszközöd. A személyes élményeiddel is benne vagy mindenben. Ilyen szempontból az egy speciális hely. Nem lehet különválasztani a kétféle életet.

Ahogy most élsz, abba bele tudod csempészni a civilséged, az érzékenységed, a teremteni akarást, és mindent, ami vagy?

Az a jó, hogy én most tényleg megengedhetem magamnak, hogy arra mondjak igent, amihez kedvem van, és valahogy mindenki megengedi nekem, sőt el is várja, hogy mindezt, amit felsoroltál minél inkább beletegyem. Nóra, én most iszonyú luxusban élek!