Venczel Vera: "Minden pillanat egy visszahozhatatlan lehetőség"

100 perc egyedül a színpadon. Mérhetetlen mennyiségű szöveg és gondolat. Én utána órákon át csak bambultam magam elé, és azon gondolkodtam, hogy elképzelhetetlen, hogy ledobod a jelmezt, bepattansz a kocsiba és dudorászva hazahajtasz..

Nagyon föl vagyok pörögve az előadás után, de belül ugyanezt a csendet élem, mint amiről te mesélsz. Én is becsukom a szemem, amikor elmondom az utolsó mondatot: „emberólomból emberarannyá lettél”. Egyedül vagyok másfél órán keresztül azzal a 60-80 emberrel, aki ide befér, és ami még különlegesebb, hogy igazi jelenlét amit együtt átélünk. Tudod, amiről olyan sokat beszélnek mostanában – jelen lenni a saját életünkben, abban ami épp zajlik. Ez a másfél óra erre egy fantasztikus lehetőség.

Te már megtanultad ezt a hétköznapokban is?

Igyekszem. Megy a verkli, ezer dolog van egyszerre a fejünkben és egy csomó mindent rutinból csinálunk. Azt hiszem, hogy a tanulás életünk végéig tart.

A Vörös oroszlán is egy tanulás – magunkról. Szepes Mária 1944-ben írta.

…és állítólag 46-ban zúzták be.

Amikor születtél.

Igen, és ezt sokáig nem is vettem észre, de aztán felhívták rá a figyelmemet, mint ahogy most te is. Érdekes…, sőt nagyon szép!

A könyv a fejlődéstörténetről szól – életeken át. De szeretném, ha veled a te utadat pásztáznánk végig. Ha a Vígszínház falai mesélni tudnának, vajon mi lenne az első történet rólad? 1966 óta vagy tag, de úgy tudom nem akkor léptél be ide először.

Van egy fotóm a papámmal, egész pici vagyok még, fogja a kezemet, és együtt állunk a lépcsőn. Rengeteget jártunk színházba. Gyönyörű előadásokat láttunk, Budapest – ilyen szempontból – a csodák városa volt. Tudod, apukám színész akart lenni. Amikor tehette verseket is tanított nekem. Fölállított az asztalra, hogy mondjam el a Walesi bárdokat, és én szavaltam. A mai eszemmel is gyönyörű élmény volt. Érdekes módon rám ez már akkor hatott és magával ragadott. Aztán jöttek az iskolai feladatok, az ünnepségek, szavalóversenyek…

Egyértelmű volt, hogy színész leszel?

Magamban igen. De mivel divatos dolog volt erre készülni, sokáig titkoltam, miközben magamban egyre csak a lehetőségekről álmodoztam és vártam.

De mi vonzott benne?

Az élmény, amit kaptam egy színházi előadásnál vagy egy filmnél. Beszippantott a varázslat. Arra vágytam, hogy én is azt adhassam majd, amit kaptam.

Jó, az ember álmodozik gyerekként, de aztán jön a kétely – vajon van-e bennem tehetség?

Ez bennem is munkált. Azért is nem mertem a vágyaimról sokáig beszélni, mert úgy éreztem, hogy nekem ez sokkal többet jelent, mint hogy esetleg legyintsenek, és azt mondják - Ja, persze! Azt nem bírtam volna elviselni. Úgy éreztem, hogy védenem kell a titkomat, mert számomra komoly súlya volt. Nem jelentkeztem például a gimnáziumban színjátszó körbe. Önképző körbe igen, az más dolog volt, de sokáig nem akartam szerepelni. Aztán a leánygimnáziumban egyértelművé vált az utam, apuék elvittek Makai Margithoz, aki meghallgatott és tanítani kezdett az otthonában - ingyen. Ez egy igazi megerősítés volt.

Nem is volt másik terved?

Anyukám mindig mondta - nem gondolod, hogy máson is kéne gondolkodni? És azt mondtam, hogy nem. Nem akartam. És ha visszagondolok, annál fantasztikusabb indulást mint az enyém volt - el sem tudok képzelni. Végtelenül hálátlan dolog lenne, hogyha nem oda tenném ahova való.

Hát igen. Amikor a főiskolán végeztél már túl voltál jó pár filmfőszerepen. Kárpáthy Zoltán, Egri csillagok és sorolhatnám. Ott tartottál, ahova más hosszú évek alatt sem jut el. Aztán csendesebb időszak jött. A fény mellett mindig megjelenik az árnyék…

Egyszer csak ritkulni kezdtek a szerepek, és én arra gondoltam akkor, hogy végül is ha rövidtávon gondolkodom, akkor fantasztikus életem van, viszont hosszútávon… Aztán beszélgettem Darvas Ivánnal, aki azt mondta – ez a pálya soha nem volt egyenes.

Amit ő mondott – igaz, de elfogadni nem hinném hogy könnyen megy. Felfogni ésszel egy dolog, de más megélni.

Hát, persze, de közben meg sok mindent kapsz is, amikor egyszer csak nem csupán kifelé létezel, hanem csöndben tudsz maradni. Éveken át úgy éltem, hogy reggel szinkronizáltam, délelőtt próba volt a színházban, aztán mentem a rádióba, este játszottam és este tízkor még vagy visszamentem a stúdióba vagy indultunk forgatni. Szinte soha nem voltam otthon. A mai eszemmel azt sem tudom, hogy lehetett ezt hosszú távon bírni? Miközben fiatalon persze, hogy lehet. Aztán amikor csendesebb időszak következett egyszer csak rájöttem, hogy nem is tudok semmit az otthoni életről. Hogy milyen például megfőzni egy ebédet… Addig nem volt rá időm.

Fura módon a háziasszony szerepéhez később nőttél fel, mint a színházi vagy filmbéli alakításokhoz?

Persze. Ez egyszerűen tény. Lakásom volt de nem otthonom, hiszen nem tartózkodtam benne! Ha 24 órázik az ember, akkor állandóan úton van. Lassan elkezdtem fölfedezni azt, amiről addig fogalmam nem volt. Egyszer csak rájöttem, hogy jé, hát, én is tudok itthon ezt, azt, amazt is csinálni! Lehet olvasni, végre van idő a barátokkal beszélgetni… És egy csodálatos ember van mellettem. Vele is akkor találkoztam. Fölfedeztem egy egészen másfajta életet. Azt, ami másoknak teljesen természetes, de nekem addig nem volt. Nem csak a sikertelenségbe hanem a sikerbe is bele lehet halni, nem? Én belekapaszkodtam abba, ami adódott. És hosszútávon nem voltam munka nélkül, sőt!

Persze, végeláthatatlanul sorolhatnám a szerepeidet, csak már nem mindig az első volt a neved.

De közben a hivatásában is megtanul az ember valami mást. Úgy jelen lenni a színpadon, hogy kevesebb idő van rá, hogy bármit megmutass. Kicsiben kell nagyot csinálni. Nagyon kemény. Ha elmegy a hajó, már nem tudsz javítani. És közben nagyon fontosak a találkozások, amiket az élet hoz. Én mindig olyan embereket kaptam, legyen az bárki, akikkel valamiféle dolgom volt. Ma is hiszem, hogy ezek az úgynevezett idézőjeles „véletlenek”. Fontos, hogy épp kivel, és az is hogy épp mikor találkozol. Minden a te fejlődésed, változási lehetőséged. Ha csak vakon rohansz, akkor nem veszed észre. Ha visszatérünk Szepes Máriához - ő az éleslátásra, a figyelemre próbált inspirálni mindenkit. „Nézz körül, figyelj, légy jelen!” Vagyis fülelj és vedd észre, ha a kozmetikus mond valamit, vagy a fotós! Sok mondatot őrzök, amik adott ponton segítettek az életemben. Mert megállítottak és elgondolkodtattak. Miért mondja épp ezt most nekem? A kérdések arra ösztönöznek, hogy válaszokat keressen az ember.

Tényleg, ha most bejönne a kislánykori önmagad – az, aki az apukájával le van fotózva a Vígszínház lépcsőjén - és megkérdezhetnéd tőle, hogy elégedett-e azzal, amit az álmaiból megvalósítottál, mit mondana?

Szerintem elég sok mindent így álmodott. Ha a szokásos módon akarok válaszolni, akkor ott a tükör és bele tudok nézni. És nekem ez fontos. A mi pályánkon létkérdés. Kényszerítve is vagy rá, hisz bejössz a színházba, bemész az öltözőbe és nap mint nap visszanéz rád a tükörből az, aki vagy.

Ki vagy?

Szepes Mária azt mondta mindig, hogy öreg szellem vagyok. Tudod, ő hitt a több élet létezésében, és azt gondolta hogy mögöttem is több van. Persze bizonyíték nincs rá, nem tudhatom, hogy ez igaz-e. A reinkarnáció engem kíváncsivá tesz. De csak annyit tudok róla, mint bárki más.

Mióta én ilyenekről olvasok valahogy a félelmem csökkent. A rettegésem attól, amit tabuként kezelünk. Az elmúlástól.

Mária az „Emberek és jelmezek” című önéletrajzi könyvében azt írja, hogy csak jelmezeket cserélünk, de az élet örök. Ezt számtalanszor mondta nekem. Jó volt ebbe belekapaszkodni. Nagy segítség volt a családomban történt veszteségeknél.

A szüleid, testvéreid mind elmentek már.

Ezek a gondolatok az elfogadásban tudtak segíteni. Vannak könnyebb és persze nehezebb időszakok is. Bárhány év telik is el, a születésnapok sosem egyszerűek.

A Szepes Mária-díjat épp édesapád születésnapján kaptad...

…és vannak kollégáim, akik egy napon születtek a húgommal meg az öcsémmel. Ezek olyan megfoghatatlan és megélnivaló „véletlenek”…

Találtam egy mondatot valahol, amikor a második házasságodról beszélsz. „Kézen fogva élni”. Elgondolkodtatott..

Amerikában egy pszichiáter a tévéműsorában egyszer azt mondta: Döntsék már el, hogy győzni akarnak vagy boldogok akarnak lenni? Azt gondolom, hogy tényleg érdemes eldönteni. Ha győzünk, akkor mi van? Ezt a kérdést az életünk minden területén feltehetjük magunknak. Folyamatosan azt tanuljuk hogy hogyan kell jól szeretni. Anyaként, feleségként, testvérként, barátként – ugyanaz a kérdés. Mindenki arra vágyik, hogy szeressék. Az életünkben a legfontosabb szerintem a felelősségvállalás. És kiért tudod vállalni? Magadért. Bölcs emberek mondják, hogy mindegy mit csinálsz, érezd magad jól benne. Nem láthatom előre, hogy mikor mi fog jönni, a lényeg az, hogy amiben épp vagyok, abban maximálisan jelen legyek. Mert minden pillanat egy visszahozhatatlan lehetőség. Épp ezért mindig a legjobb tudomásom szerint igyekszem cselekedni. Úgy sem tudok más és több lenni, mint ami vagyok. És épp ezért nincs értelme senkire haragudni. Hiszen mindenki ott tart, ahová addig eljutott. Pártos Géza, a főiskolai osztályfőnököm mondatát 18 éves korom óta viszem magammal: A lényeg, hogy bár ebben a pillanatban több nem tudok lenni - de kevesebb se legyek!