Kovács Katalin: "Az élsportban csak egy ember érheti el az álmait"

Mostanában hogy néz ki egy napod? Valahogy nehéz elképzelnem, hogy máris jól tud esni az edzés.

Hát, igazság szerint nekem a szülés után már szinte rögtön hiányzott. Az első 3-4 hétben azt éreztem, sosem fog már kinyílni a lakásunk ajtaja, nem fogok tudni otthonról egyedül elmenni. Hogy sose fogom visszakapni azt az életemet, ami azelőtt volt. Mióta az eszemet tudom, szigorú időbeosztás szerint éltem. A várandósságom alatt is zavart, hogy nem volt meg az a rendszeresség, amit annyira megszoktam. Amikor Luca 7 hetes lett, pusztán a lelki békém miatt elkezdtem újra sportolni. Ha meg tudtam oldani, eljártam úszni, és azt éreztem, hogy most minden újra a helyére állt. Aztán eltelt megint egy kis idő, és azt is keveselltem. Még rendszeresebb életre vágytam. Most már eljutottunk odáig, hogy újra, szinte percre pontosan be vagyok táblázva.

Ez biztonságot ad? Más azt mondaná, hogy végre nincs az a rendszer, ami sok éven át!

Nekem szükségem van a rendre, a rendszerre. A szezonok utáni egy-másfél hónapos pihenőket is nehezen bírom. Két hét után megőrülök. Úgy érzem, mintha nem csinálnék semmit és kifolynak a kezemből a napok.

Nem megy a semmittevés? Pedig néha olyan jó... Már kuncogsz is!

Azt hiszem, hogy tényleg nem tudok! Most, hogy idősödöm, egyre többször érzem, hogy képes vagyok már picit heverészni, de szerintem ez a "semmit csinálás" másoknak nem lenne semmi, sőt! Nem tudok a fenekemen ülni.

Megjött Luca. A gyerek egészen új rendszert ad. Az a tapasztalatom, hogy igazán nem lehet felkészülni a váltásra, változásra. Különösen az első babánál.

Sokat olvasgattam már a várandósság alatt is, mert tudni akartam, hogy mi is történik velem. Bújtam a netet, mi miért van? És amikor megszületett Luca, hát, őszintén szólva az első 3-4 hét elég sokkoló volt! Egy csomó dologról fogalmam sem volt. Hogy meddig tart a felépülés, hogy mivel jár a szoptatás... Csak kapkodtam a fejem! Tudtam, hogy meg fogok tudni mindent oldani, de én azt szeretem és mindig is arra törekedtem, hogy gyorsan véget érjenek a rossz dolgok, hogy elmúljon a fájdalom. De most nem úgy történt, ahogy szokott. Nem értettem, és nem tudtam mit kezdeni a gyengeséggel. Otthon van egy húzódzkodó rudam. Emlékszem, a szülés után pár nappal otthon megpróbáltam magam felhúzni, és persze nem ment... Annyira furcsa volt, hogy végül is miért gyengül le ennyire az ember teste? De emellett meg mégis nagyon erősnek éreztem magam, mert a szülés olyan fantasztikus és pozitív élmény volt! Hogy természetes módon világra tudtam hozni Lucát - úristen! Azóta nagyon sok pluszt érzek magamban. Nem az fordult meg a fejemben, hogy ezt soha többet nem akarom átélni, hanem az, hogy bár nagyon fájt, de annyira megerősített, hogy jó lenne újra átélni, hogy még erősebb legyek! Ilyen furcsa gondolatok kavarogtak és kavarognak bennem még most is. Hihetetlen, hogy egy nő mire képes! Ádámnak, a páromnak is sokszor mondtam - sajnálhatja, hogy ezt nem élheti át. Csodálatos érzés, hogy életet adsz egy gyermeknek, hogy erre képes a tested, a lelked, az agyad!

A saját életünkben pedig új időszámítás kezdődik.

Ezt korábban közhelynek éreztem, aztán rájöttem, hogy bizony, így igaz. Tényleg megváltozik a fontossági sorrend, megnyugszik az ember, és egy csomó dolog, ami felbosszanthatna - már meg sem érint. Szinte semmi nem tudja megzavarni azt az álomvilágot, amiben most élek. Luca annyira jó gyerek! Átalussza az éjszakákat, békésen telnek a napjaink, nem hisztizik - nem tudok semmi olyat mondani, ami nehéz lenne. Olyan jól működik, hogy hihetetlen! Anyu szokta mondani, hogy én voltam ilyen nyugodt gyerek.

Viszonylag későn lettél anyuka. Zavar az idő múlása? Ezt csak azért kérdezem, mert sportolóként ennek tétje van...

Csak azt sajnálom, hogy halogattam a gyermekvállalást, mert az volt bennem, hogy az iszonyú felelősség... Sokáig úgy gondoltam, még magamért sem tudok mindig feltétlen felelősséget vállalni, ugyan hogyan lennék képes egy másik emberért? Most már bánom, hogy bennem volt a félsz. De persze, ha belegondolok, és ránézek az eddigi életemre, akkor látom, milyen sok ajándékot kaptam a sorstól meg a jóistentől... Végül is úgy jó, ahogy van.

Szerinted kaptad az ajándékokat? Nélküled nem ment volna.

Szerintem a sorsunk váza meg van írva, és az a kérdés, hogy tudunk-e élni a lehetőségekkel. Olyan nincs, hogy jaj, olyan szerencsétlen vagyok, nekem semmi sem sikerül! Én biztos, hogy magamban keresném az okokat, sőt, így is tettem, ha valami nem úgy történt, ahogy szerettem volna.

Azt olvastam, hogy a kezdetekben leginkább a társaságért, a közegért szerettél lejárni kajakozni. Gyakran elgondolkozom azon, hogy nyilván sokan születnek olyan genetikával, ami alkalmassá tenné őket kiugró teljesítményre valamiben. Talán még a lehetőségeik is adottak. De aztán csak néhány kiválasztott ér el ilyen eredményeket. 3 olimpiai aranyad és 31 vb-győzelmed van. Vajon megtalálható-e az a pont, amikor valaki rájön, hogy igen, sikerülhet! Min és kin múlik? Magadért csináltad? Vagy sokáig másoknak akartál megfelelni?

Nekem valóban volt egy fordulópont a sportpályafutásomban. Ahogy olvashattad, sokáig tényleg link voltam. Imádtam lejárni kajakozni, volt, hogy nagyon lelkes voltam és mindenkit le akartam győzni, de az is sokszor előfordult, hogy próbáltam megúszni a feladatokat. Éppen amilyen kedvem volt. Időnként kihagytam az edzéseket, mert jobban éreztem magam a sulis társasággal, aztán rájöttem, hogy mégiscsak hiányzik. Hullámzott az egész. Otthonról kemény volt a nyomás, az édesanyám azt mondta, hogy vagy csinálok valamit 100 százalékosan, vagy nincs értelme. Ő a tanulásra voksolt, nem nagyon akarta, hogy élsportoló legyek. Talán ez volt az a pont, amikor be akartam neki bizonyítani, hogy márpedig igenis, én az lehetek! Épp ekkortájt Kőbán Ritával mehettem párost. Ő már 95-ben világbajnokságot, 96-ban olimpiát nyert... Vele egy hajóban ülni hihetetlen volt! Kati néni - Fábiánné Rozsnyai Katalin - volt az edzője, és belekerültem a csapatba. Akkor lett vége a giminek, és az volt az a lehetőség, amire utaltam. A kérdés annyi volt: képes vagyok-e élni vele? A választ tudod...

Jó kép, hogy ott ülsz leesett állal Kőbán Ritával egy hajóban. Felfogod egyébként, hogy mit csináltál végig az elmúlt 20 évben? Ha az érmeidre ránézel.

Nem is az érmek szembesítenek ezzel, hanem amikor egy kislány remegve azt mondja, olyan szeretne lenni, mint én! Juj, hát az olyan hihetetlen! És olyan nagy büszkeség. Vagy amikor levelet kapok, amiben egy ismeretlen megosztja velem az életét... Ezek fel sem merülnek az emberben, amikor hajnalban elindul az uszodába. Ki mindenki gondol rám... Mennyi embernek számít, amit csinálok! Sokszor alig hiszem el mindazt, ami az elmúlt 15-16 évben történt velem.

Most, hogy itt van Luca, azt gondolhatná az ember, hogy eljött az idő áthangolni az életet. Élsport helyett békés családi hétköznapok, civil karrier, a sportbolt... De benned újra ott motoszkál valami. Vízre akarsz szállni.

Egyelőre még úgy érzem, hogy nekem menni kell! Pedig már többször abba akartam hagyni. Főként az olimpiák után.

Először 2004-ben.

Igen, aztán 2008-ban is. Az olimpiák után kicsit besokalltam, de amikor tényleg mérlegre kellett raknom a dolgokat, akkor mindig arra billent, hogy itt van helyem, és ezt szeretném csinálni. Addig, amíg ezt érzem, nem szabad azt mondani, hogy vége. Oké, tudom, hogy van a sportban életkori határ is, de amíg ilyen erős motiváció van bennem, addig szerintem folytatni kell, mert különben a későbbiekben ostoroznám magam, hogy nem éltem a lehetőséggel, tudod!

Engedelmeskedik a tested most, hogy újra hajóba pakoltad?

Hát, engedelmeskedik, de azért még vannak dolgok, amiket furcsáll... Egy év kihagyás után újra elkezdtem futni. Nem esett rosszul, de utána egy órával alig bírtam járni. De hát ez benne van. Nem feltétlenül korfüggő. Ha az ember elszokik valamitől, akkor utána idő visszarázódni.

Adsz magadnak határidőket, vagy megengedőbb vagy?

Elsősorban napi célokat tűzök ki magam elé. Edzésnaplót írok, mint ahogy mindig is, úgyhogy figyelem a saját fejlődésemet. Persze nehéz, mert bennem van, hogy rögtön szeretnék nagyon jó lenni, rögtön szeretnék ugyanúgy teljesíteni, mint két évvel ezelőtt. Ha nem sikerül úgy az edzés, ahogy elterveztem, akkor nagyon el tudok keseredni. Ádám próbál visszafogni, hogy ne legyek már ilyen szigorú magammal. De közben meg azt gondolom, hogy oké, jó, hogy egy kicsit helyreránt, de ha nem lennék ennyire kemény és fegyelmezett, akkor valószínűleg nem jutottam volna ide. Szóval, kell a szigorúság, csak lehet, hogy nem ennyire. Vannak céljaim, és szeretem is őket, hiszen azok hajtanak előre.

A napi célokon túl távoli víziód is van?

Nem lehet más, mint a riói olimpia. Ez lebegett a szemem előtt, amikor belevágtam a felkészülési időszakba. Érdekes, hogy az edzéseken egészen újfajta gondolatok törnek rám. Sokszor bejön Luca a képbe. Ha érzem, hogy az izmaim kezdenek zsibbadni, fáradni, akkor a cél mellett megjelenik Luca is. Az olimpia és ő vannak együtt. Akkora erőt tud adni, hogy hihetetlen.

Elkezdődik 2015. Milyen fura: 5 évvel ezelőtt még talán elképzelhetetlen volt mindaz, amiről most beszélgetünk.

Hát, igen. 2010 környékén fölfordult a világ, és volt egy nagyon rumlis időszaka az életemnek. Nem is szeretnék róla beszélni. Utána megtaláltuk egymást Ádámmal és most azt érzem, hogy igen, nyugalom van, minden szép, és nagyon jól érzem magam. Nekem nem való a zűrzavar.

Akkor 2015-re csak azt kéne kívánnom, hogy maradjon így?

Hát, azért még sok mindent kéne kívánnod! Hogy amit elképzelek, az meg is valósuljon. Az élsportban csak egy ember érheti el az álmait. Nagyon leszűkül a végére azoknak a száma, akiknek valóra válhat. Nem az a kérdés, hogy képes vagyok-e rá, hanem hogy minden összeáll-e úgy, hogy végül én érjek oda.

És Luca ott állna a parton és integetne neked...

Bárcsak úgy lenne!