Jaksity Kata a gyermeknevelésről, újrakezdésről, tévézésről, önkéntességről, éneklésről

Két évtizede már, hogy a televízió képernyőjén keresztül napról napra beköszön hozzánk. Népszerűségét nem öncélúan használja, s bár sokszor megkeresik, azt mondja: ritkán ad interjút, akkor viszont hallatja a hangját, amikor valamilyen fontos társadalmi témára szeretné felhívni a figyelmet. Jaksity Kata úgy fogalmaz: gyakorlatilag már az anyatejjel magába szívta a segítségnyújtás fontosságát, édesanyja elsőként igyekezett mindig támogatni azt, akinek szüksége volt rá, és ő maga is ezt a szemléletet adja tovább három gyermekének: a 19 éves Ábelnek, a 12 esztendős Bendének, és a 3 éves Jázminnak.

A jószolgálati tevékenységed mikor kezdett hangsúlyosabbá válni az életedben?

Amikor a tévés világba bekerültem, és elkezdtek írni rólam az újságok, rögtön úgy éreztem, hogy az ismertségemet szeretném felhasználni arra, hogy jó ügyek mellé állok, hogy felhívom ezekre az emberek figyelmét, és hogy így másoknak is kedvet csinálhatok, hogy beszálljanak a segítségnyújtásba. 18 évvel ezelőtt Tunyogi Erzsike Gyógyító Játszóházának karácsonyi ünnepségére vittünk először játékokat, ahová azóta is minden évben visszajárunk. Itt halmozottan sérült gyermekek korai fejlesztésével foglalkoznak 6 éves korig egy speciális módszerrel, amit Erzsike dolgozott ki. Nagyon kis helyen dolgoztak, úgyhogy szerettek volna nagyobba menni, ahol legalább 50 gyereket tudnának fogadni. Így vetődött fel bennem az ötlet, hogy szervezek egy jótékonysági estet, aminek a bevételét nekik ajánlom. Ez meg is történt, nagyon jól sikerült, és át is tudtak utána költözni máshová, ahol azóta is működnek.

Persze elsőre padlót fogtam, kétségbeestem, hogy mihez kezdek, de sosem tespedtem bele a bánatba. Szóval, amikor a TV2-től el kellett jönnöm, akkor bár kaptam rögtön ajánlatokat, nem akartam kapkodni, hanem megszerveztem inkább ezt a jótékonysági estet.

A karitatív rendezvények mellett komoly társadalmi témákban is hallatod rendszeresen a hangod, többek között a közösségi médiákban is. A saját egyesületed létrehozásának mi volt a fő célkitűzése?

Tizenöt éve a Klub Rádióban indult egy műsorom Női vonal címmel. Már az elejétől fogva tudtam, hogy olyan dolgokkal szeretnék foglalkozni benne, amik kapcsán a társadalom legtöbbször elfordítja a fejét. Ilyen volt például a családon belüli erőszak, a gyermekbántalmazás vagy a meddőség, a lombikprogram, az örökbefogadás kérdése. Szakemberekkel jártam körbe a témákat, és egyre jobban aktivistaként is belesodródtam ezekbe. Bántalmazott nőknek, a barátnőimmel közösen kidolgozott 7 hónapon át tartó művészetterápiás tanfolyamot szerveztünk egy anyaotthonban szombat délutánonként. Azok, akik ezeken részt vettek, talpra tudtak állni, van munkájuk, sínre került az életük, nem mentek vissza a bántalmazójukhoz. Azóta is tartom ezekkel a nőkkel a kapcsolatot, sokan közülük más programjainkon is önkénteskednek. Fontos terület még számomra a fogyatékkal élő társaink integrálása. Ebben egyébként példaértékű a bátyám Autistic Art Alapítványa. Autista fiataloknak tartanak művészetterápiás foglalkozásokat. Az itt készült rajzok kerülnek fel ruhákra, sálakra, de díszítenek velük borok és bonbonok csomagolását is vagy épp noteszeket, nagyon magas minőségben. Ezzel azt szeretnénk megmutatni, hogy ők is értékes tagjai lehetnek a társadalomnak, ha lehetőséget kapnak, bár nyilván más típusú odafigyelést és szakmaiságot igényelnek, mint az egészségesek.

Hogyan látod: mennyire nehéz rábírni az embereket az önkéntes tevékenységekre?

Amikor én elkezdtem 18 évvel ezelőtt a jószolgálati munkát, akkor sokan nem értették, hogy miért csinálom, ha nem kapok érte fizetséget. Mára olyan jó érzés, hogy gyakran jönnek oda hozzám olyanok, akik elmesélik, hogy a példám okán kezdtek el önkénteskedni. Egyre többen gondolják hozzám hasonlóan azt, hogy ha már számomra ennyi jó megadatott, másoknak pedig nem, akkor nekem kutyakötelességem ebből adni nekik. És ahogy elkezdik az önkénteskedést, ráébrednek arra, hogy ehhez nem kell pénz, csak az időd és a tudásod, de gyakran ez utóbbi sem, elég a figyelmed is.

Aki ad, az felismeri azt is, hogy valójában sokkal többet kap vissza ő maga. A Sorslámpás Egyesületet 4 évvel ezelőtt azokkal a társaimmal alapítottam meg, akikkel együtt önkénteskedtem korábban. Legutóbb egy idősek otthonába mentünk el, vittünk gyümölcsöket, sütöttünk nekik süteményeket, szerveztem egy kis műsort is. Eljött velünk Fehér György bűvész, Katus Attila pedig egy kicsit megtornáztatta őket. Ott töltöttünk velük 3 órát, s úgy feldobódtak, hogy még hetekkel utána is ebből az élményből töltekeztek és erősödött az életkedvük. Az egyesületünkkel egyébként elsősorban állami gondozott fiataloknak igyekszünk tehetséggondozást szervezni, úgy, hogy az ő kívánságaikat hallgatjuk meg, nem akarunk rájuk erőltetni semmit. A kérésükre nemrég egy olyan elfoglaltságot szerveztünk, ahol heti egyszer afrikai dobolást és táncot tanít számukra egy fekete zenész, Abdul. Decemberben lesz az első fellépésük, amit már én is nagyon várok.

A fekete kontinenshez szintén szoros a kötődésed, több dokumentumfilmet is forgattál a harmadik világban. Nemrég tértél vissza a babázás után a híradóba, vannak-e más típusú műsorterveid is?

Két és fél évig voltam otthon Jázminnal, amiből egy évet Amerikában töltöttünk. Kint nem igazán dolgoztam, bár voltak azért tudósításaim, hogy ne szokjak el teljesen a televíziós munkától. Amikor hazajöttünk, akkor sem vállaltam még el semmilyen állandó feladatot a rendezvények műsorvezetésein kívül, mert bár kerestek meg ajánlatokkal, úgy éreztem, hogy egyik sem ér fel azzal, hogy otthon lehetek még a kislányommal. Amikor Jázmin két és fél éves lett, akkor hívtak, hogy térjek vissza a híradóba, és arra már igent mondtam. Húsz éve vagyok a szakmában, és tudatosan mindig a komoly és a hírműsorok felé igyekeztem venni az irányt. Annak idején az egész tévézést is azért kezdtem el, mert imádtam az ismeretterjesztő filmeket, és szerettem volna én is ilyeneket készíteni. Innen jött később az ötlet, hogy emberi sorsokon keresztül mutassak be nagy társadalmi problémákat. Több mint
10 éve dolgoztam már a szakmában, amikor úgy éreztem, hogy eljött az idő és már kész vagyok ilyen témákkal foglalkozni.

Nekem Jázmin születése és a vele való napi munkából történő kiszakadás igazi feltöltődést jelentett a téren is, hogy újra motivált legyek a szakmámban. Tele vagyok most is ötletekkel, az afrikai dokumentumfilmes vonalat is szeretném majd folytatni később, ha a kislányom már nagyobb lesz. A másik műsortervem, aminek a megvalósításán most dolgozom, az az, hogy az egykori Klub Rádióban sugárzott Női vonal című műsoromat tovább tudjam vinni, csak egy másik platformon, nem a rádióban. Fontos, akár tabutémákat is szeretnék szakemberekkel górcső alá venni, beszélgetnék velük például a válásról, s az abból adódó gondokról.

Ezen a területen magad is érintett lettél, hiszen bő két évtized után, tavaly különváltatok a férjeddel...

Az utóbbi két évben azt kell, hogy mondjam, eléggé mélyrepülésben vagyok, és mostanra értettem meg, hogy valóban egy-egy pillanatban találjam meg a szépet és a jót. A napi apró örömökbe kapaszkodtam bele, amiket elsősorban a gyerekeim szolgáltattak és jelentenek a mai napig. Másrészt miattuk kellett tartani magam, mert számukra ijesztő lenne az anyjukat nem stabilnak látni. Emellett fontos kapaszkodót jelentett számomra az is, hogy a szüleim még itt lehetnek velem, hogy mellettem van a bátyám, a barátaim, és a munkám egy-egy sikerélménye is ide tartozik. Szóval ha ilyen pontokra figyelünk, akkor ezek összeadódnak, és egészben nézve talpon tudják tartani az embert. Na meg az, hogy a nehéz helyzetekben én mindig kitűztem magam elé egy célt, ami felé el kellett kezdeni indulni.

Ugyanazon folyóba, ugyanazon problémák közé léptünk vissza. Az elválásunk komoly kudarc, de az együtt maradásunk többet ártott volna. Pedig Jázmin születése után, azt hittem, hogy olyan kapocs van köztünk, ami miatt elválaszthatatlanok lettünk, bár előtte már többször is különmentünk.

Nehéz új szakaszt nyitni e téren az életemben, annak ellenére, hogy úgy gondolom: az elmúlt 1 évben, amióta külön vagyunk, meggyászoltam alaposan a 22 éves házasságomat, ami mindenképpen segít abban, hogy új fejezetet nyithassak. Ráadásul akármennyire is eldöntött dolog volt, hogy ennek vége, számos új élethelyzet elé állított, nem győztem állni a sarat és lelkileg feldolgozni ezeket. Igyekszünk azonban egy normális, korrekt kapcsolatban maradni a férjemmel, és mindent megbeszélni, hiszen a gyermekeinknek ez mindenképpen egy fontos minta, ezt viszik ők is tovább az életük során, és így rendezik a majdani konfliktusaikat.

Háromgyermekes, egyedülálló anyaként nem lehet egyszerű megoldani a mindennapok logisztikáját...

Valóban nem könnyű, különösen, hogy minden második héten híradózom, így délutánonként nem vagyok otthon, amikor az óvodából, az iskolából hazamennek, bár a gyerekek apukája sokat segít, amikor dolgozom, de természetesen nem csak olyankor vannak, lehetnek együtt. Sajnos, az utóbbi két év során több komoly betegséggel is szembe kellett néznünk a családban. Édesanyám teljesen váratlanul kórházba került, azt hittük egy hétre, de ebből fél év lett. Időközben átesett 6 műtéten, amiből 2 életmentő volt. Rettenetes 6 hónap volt mögöttünk mire hazavihettünk anyut, hogy a rehabilitációja inkább otthon történjen, amiben én is jobban ott tudok lenni, és apukámnak is egy fokkal könnyebbséget jelentett, hogy nem kellett minden nap a kórházba mennie, és utána hozzánk rohannia, mert ez egy időben zajlott azzal, amikor a férjem elköltözött, és ottmaradtam a 3 gyermekkel.
Nekem az igazi segítség az elmúlt 20 évben az édesanyám volt, azért vállalhattam el sok mindent, valósíthattam meg annyi álmomat, mert rá mindig, mindenben maximálisan számíthattam. És akkor egyszer csak napi állandó szinten kiesett két segítségem is általa és a férjem révén. Gyakran azt sem tudtam hol áll a fejem, éjjel 1-kor még mostam, kialvatlanabb voltam, mint amikor a gyermekeim még pici babák voltak. Most már szerencsére édesanyám egyre aktívabb, és édesapámmal együtt ki tud jönni hozzánk Törökbálintra, így a volt férjemmel együtt felváltva nagy segítséget jelentenek nekem, amikor dolgozom.

Az első gyermeked születésekor huszonéves voltál, a másodiknál harmincas, Jázminnál pedig 42. Mennyire más számodra ez a kései anyaság?

Erre azt szoktam mondani, hogy bárcsak az első gyermekemnél is annyira rutinos lettem volna, mint a harmadiknál, akkor nem követtem volna el annyit hibát, nem kezeltem volna olyan ijedten, feszülten azokat a helyzeteket, amik adódnak. Én azt gondolom, hogy sokkal türelmesebb és higgadtabb lettem. De nyilván ez nem csak a tapasztalat miatt van, hanem attól is, hogy a fiaim tanítottak meg sok mindenre, amiket ők visszatükröztek. Ábelen keresztül megtanultam, hogy nem lehet elkényeztetni egy gyermeket, nincs annyi szeretetmennyiség, aminek a kimutatása sok lenne egy kicsinek. Három hónapos volt a nagyfiam, amikor eldöntöttem, hogy nem a könyvekre meg másokra, hanem az ösztöneimre hallgatok inkább. Óvatosan körbepárnázva magam mellé tettem őt, s onnantól kezdve átaludta az éjszakákat, ahogy a testvérei is később.

Nyilván a fiúk között volt rivalizálás, a nagyobbik komolyan sérelmezte azt, amikor 7 év tömény együttlét után velem befurakodott közénk az öccse. Érdekes, hogy Jázmin érkezése őket is összehozta, bár a kislány pont a középső helyét inogtatta meg jobban. De imádják a kicsit, és nekem az a legnagyobb boldogság, amikor ők hárman együtt bújócskáznak például a kishúgukkal. Már most látszik Jázminon, hogy mennyire jót tesznek nekik a bátyjai, és hogy egy nagyon vagány kiscsaj lesz belőle.

Egy évet családilag Amerikában éltetek. Mennyire változtatta meg a kinti lét a szemléleteteket?

Régi vágyam volt már az, hogy huzamosabb időt tölthessünk el ott, ami onnan is ered, hogy 5 éves koromban a diplomata édesapám munkája révén mi 5 évre az akkori Jugoszláviába költöztünk. Nagyon sokat profitáltam abból az időszakból, ahol egy szerb iskolában kezdtem meg a tanulmányaimat, s mire hazajöttünk, addigra nemcsak szerbül, de oroszul is jól beszéltem már. Nem csak egy másik ország, egy másik kultúra, egy másik nyelv megismerése volt az, amit én kaptam ott, hanem a nyitottság is. Mindezeket szerettem volna megadni a gyermekeimnek is. A férjem korábban már élt kint másfél évet - ő akkor Miamiban, együtt pedig mi Kaliforniában voltunk - , és amikor először elvitt magával az Államokba, rögtön megcsapott a szele annak, hogy miről beszélnek, amikor a szabadság érzését párhuzamba állítják Amerikával. Szerettem volna, hogy a gyermekeim megtanuljanak tökéletesen angolul, hogy megtapasztaljanak egy teljesen másfajta oktatási rendszert.

Akkoriban a férjem munkája is lehetővé tette, hogy nem kellett folyamatosan itthon lennie, így megvalósítottuk ezt a régi tervünket. Nagyon örülök neki, hogy sikerült, a fiúk is jól érezték kint magukat, nehéz is volt a visszailleszkedés itthon, különösen a kisebbik fiamnak. A kinti oktatásban nagyon tetszik, hogy a diákok saját gondolataira kíváncsiak a tanárok, nem arra, hogy be tudják-e magolni az apró betűs részeket is a könyvekből. Mindenkinél azt a vonalat erősítik, amiben jó, amiben tehetséges az illető. Sokkal stresszmentesebb az élet Amerikában, mint itthon, pedig ők is ugyanúgy ülnek a dugókban. Az ebédidőt is gyakran az evés után egy nagy sétával töltik. Kint nagyon összetartóak a magyarok is, hetente szerveznek összejöveteleket. Itthon meg azt látom, hogy szalad mindenki a dolgai és a gyerekei után, s elmaradnak a közös programok, amikből töltődni lehet. Ettől minden olyan rutinszerűvé, egysíkúvá válik. Én a kinti szemléletet elhoztam haza, és a barátaimnak is mindig azt mondom, hogy akármilyen nehéz is, de szakítsunk időt arra, hogy rendszeresen összejöjjünk. A fiaim kint ingyenes iskolákba jártak, de időnként kértek a szülőktől önkéntes munkákat, sok jó ötletet, dolgot átmentettem onnan is.

Az éneklés hosszú időn át csak kikapcsolódás volt számodra, újabban viszont már több alkalommal felléptél közönség előtt is. A jövőben gyakrabban állsz eképpen is a mikrofon mögé?

Őszintén szólva, ez az a területe az életemnek, aminél azt hiszem, hogy megbántam, hogy annak idején nem vettem komolyabban. Huszonéves voltam, amikor felvételt hirdettek a Postás Művelődési Házba Lakatos Ágihoz. Az egyik gyermekkori barátnőm - aki rajz szakkörre járt oda - , szólt nekem erről, addig bennem meg sem fordult, hogy énekeljek.

Akkoriban már modellkedtem, sokat jártam külföldre is dolgozni, de onnantól kezdve folyamatosan jártam heti egyszer énekórákra. A gyermekeim születése körül ez 1-1 évre aztán abbamaradt. Beni érkezése után már egy más stílust szerettem volna megtanulni, így Dékány Endréhez mentem át 10 év után tanulni. Ő nagyon nógatott, hogy érdemes lenne ezzel komolyabban is foglalkoznom, ami aztán elkezdett bennem dolgozni, addig igazából én csak azért jártam, mert nagyon szerettem énekelni, különösen jazzt, és a célom az volt, hogy szépen énekelhessem el a kedvenc dalaimat. Később, amikor Jázminnal voltam várandós, kitaláltam, hogy a szüleimnek szeretnék egy különleges karácsonyi ajándékot adni, mégpedig azt, hogy egy kis étterembe elviszem őket, ahol aztán meglepetésszerűen fellépek egy zongoristával. Így találtam rá Vadász Gyulára. Aztán ez tovább bővült, mert felvetettem a bátyámnak - aki gyermekkora óta gitározik -, hogy mi lenne, ha csatlakozna, így triós lett a műsorunk. Könnyek közepette, nagyon nagy élmény volt a szüleinknek. Nekem meg azt mutatta meg ez a zenélés, hogy én ezt nagyon szeretem. Egy évvel ezelőtt aztán Joe Fritz - akit a világ 30 legjobb klarinétosa közé választottak - több év távollét után hazajött külföldről, és megkeresett. Annakidején többször is a riportalanyom volt a tévében, és akkoriban egyszer adtam neki egy CD-t véleményezésre, amire három dalt felénekeltem. Nagyon tetszett neki már akkor is, és ahogy hazajött, elmondta, hogy új projektekbe kezdett, és szeretne velem is együtt dolgozni. Úgyhogy el is kezdtük tavaly a közös munkát, már volt is néhány fellépésünk, jórészt jótékonyságiak, mint például a bátyámék alapítványának 10. évfordulóján adtunk egy félórás műsort. S bár az éneklést továbbra is hobbinak tekintem, szeretnék szintet lépni, s el tudom képzelni például azt, hogy bővüljön a paletta és mondjuk olyan rendezvényeken, ahol konferálok, fellépjek a zenésztársaimmal is. Norah Jones-, Katie Melua-, Adele-dalok, amiket énekelek többnyire.
Szóval nem ábrándozok nagykoncertekről, de ilyen szűk körű, intim hangulatú helyeken szívesen énekelnék már másoknak is.