Gyilkos vagy áldozat? Valóban felmenthető a ceglédi anya a tette alól?

2016.11.08. 16:42

Felmenthető-e a tette alól az a ceglédi anya, aki néhány nappal ezelőtt megölte másfél éves kisfiát? Hol kezdődik a környezet, és hol a személy felelőssége? És a nagy kérdés: valóban gyermekgyilkos az anya, vagy sokkal inkább áldozat? 

Több mint egy hete korbácsolta fel az indulatokat a sajtóban csak „ceglédi gyermekgyilkos anya”-ként emlegetett nő esete. Október 30-án vasárnap reggel riasztották a mentőket egy ceglédi családi házhoz, ahol egy életjeleket nem mutató egyéves kisfiút találtak. Megpróbálták újraéleszteni, de nem jártak sikerrel. Később az igazságügyi orvosszakértő elmondta, a kisfiú feltehetően bántalmazás miatt halt meg.

A gyilkosság gyanúsítottja a 31 éves édesanya, aki azóta már be is ismerte tettét. Vallomása szerint kisfia hosszasan sírt, kiabált, ő pedig nem tudta lecsitítani. Az egyre hangosabb gyereket ezért felemelte, és nagy erővel a földhöz csapta. A nő az ügyészségen további részleteket is elárult családi életükről: férjével két kisgyereket neveltek, és most várják a harmadik babát. Férje elvesztette a munkáját, alkalmi munkákból éltek, gyakran küzdöttek megélhetési gondokkal. A nő sokszor volt ideges a viták, veszekedések és a mindennapok gondjai miatt, nem igazán volt türelme a gyerekekhez. 

Forrás: Thinkstock

Borzalmas tragédia, amiről érthető módon szinte nap nap után újabb cikkek jelentek meg, gyerekjogi és pszichológiai oldalról is boncolgatva az esetet. Volt azonban egy cikk, ami egészen más aspektusból közelítette meg a ceglédi anyuka ügyét „Gyerekgyilkos vagy áldozat?” címen. Az írója a tragédiát példaként használva próbálta bemutatni, hogy milyen nehéz dolguk van a nőknek a mai magyar viszonyok között, és a cikke végén gyakorlatilag arra jut, hogy 

az anya a környezete, a rendszer áldozata lett. 

A cikket elolvasva azzal rögtön egyetértettem, hogy ítélkezni valóban senkinek nincs joga. Pontosabban, ez majd a bíróság feladata lesz. A szerzővel ellentétben azonban én úgy érzem, nem feltétlenül célszerű átesni a ló túloldalára. 

Már az elején szeretném leszögezni, hogy a cikk szerzőjének azon véleményét is százszázalékosan osztom, hogy mennyire fontos lenne végre egy valóban működő ellátórendszer kialakítása hazánkban – gondoljunk csak vissza az elmúlt hónapok, évek olyan tragédiáira, mint például a halálra éheztetett gyöngyösi kislány esete, ahol elvitathatatlan a rendszer felelőssége.

Az ismert körülmények alapján azonban véleményem szerint ez az eset egyáltalán nem alkalmas arra, hogy a rendszer hiányosságainak, a negatív környezetnek a példájaként szolgáljon. 

Egészen egyszerűen fel sem merülhet, hogy a tragédiáért elsősorban a rendszert vagy a tágabb környezetet kellene felelőssé tenni. 

Forrás: Thinkstock

Az elsődleges felelősség igenis az anyáé, illetve a közvetlen környezetéé, azaz a férjéé.

Nem egyedülálló anyáról van szó, hanem egy feleségről, aki két gyereket szült, aki jelenleg is várandós a harmadik gyermekével, aki saját elmondása szerint a végkimerülés határán volt, és akinek nem volt türelme a gyerekeihez. Bennem akaratlanul is az a kérdés vetődik fel legelőször, hogy 

mindezt látva mit csinált, hol volt a férj? 

Számomra nagyon-nagyon furcsa, hogy a tragédia másik főszereplőjét, az apát szinte nem is említették abban a bizonyos írásban. A cikk szerzője előbb várná el, hogy a szomszéd, a családsegítő vagy akárki egy anya segítségére rohanjon, mint a saját férje?

Tény, hogy a magyar társadalomban még ma is nagyon mélyen él az a tradicionális nemi szerepfelfogás, ami szerint a férfi a családfenntartó, a nőnek pedig otthon a konyhában, no meg a gyerek mellett a helye. De még ha valóban ez a felosztás működött ennél a családnál, akkor is egy házaspárról van szó. Azt elfogadom, hogy apuka a rossz beidegződések miatt úgy gondolta, hogy a gyerekeket az első években kizárólag az anyukának kell ellátnia, de az az anyuka az ő felesége, társa. 

Még ha a síró gyereket nem is vette fel éjszaka, azt sem vette észre, hogy a feleségével valami nincs rendben? 

Hogy nem bírja a rá nehezedő terheket? Még mielőtt a rendszerre mutogatunk, nem kellene megkérdezni a férjet, hogy ő mit tett azért, hogy a felesége állapota egy kicsit is javuljon? 

Forrás: Thinkstock

A cikk nagy részében főleg azt feszegeti az író, hogy az anyának a környezetétől segítséget kellett volna kapnia. Igen, ebben a cikkírónak igaza van, nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy 

jogunk van a segítséghez, de a joggal – pláne a mai világban – élni kell! 

És sajnos meglehet, hogy a ceglédi anyuka ezt nem tette meg, sőt lehet, hogy rejtegette a bajait azok elől, akik segíthettek volna. 

Ez felelőtlenség. 

Az anyának joga van fáradtnak lenni, joga van segítséget kérni, és kötelessége ezzel a jogával élni is – ezt a mai világban ritkán teszi meg helyettünk valaki más. 

Van az a helyzet, amikor el kell engednünk a büszkeségünket, le kell vetkőznünk a mintaanya álruhát, és őszintének kell lennünk, ha segítséget szeretnénk kapni. Mindenki tökéletes akar lenni, mindenki helyt akar állni a lehető legjobban, megy a harc az anyukák között. Mintaanyák azonban nincsenek. Lehet, hogy a környezet egy makulátlan, boldog édesanyát lát, és sajnos meglehet, hogy nem is sejtik, hogy ha ez az anyuka egyedül marad a szoba négy fala között, gyerekével szimultán sírógörcsökben tör ki. Ha nem vagyunk őszinték, ha nem veszünk erőt magunkon, hogy bevalljuk a gyengeségeinket, és segítséget kérjünk, akkor bizony benne van a pakliban, hogy nem fognak segíteni. 

Az anya felelőssége az, hogy nem a társadalom egy részének előítéletei alapján, hanem a gyereke érdekeit előtérbe helyezve hozza meg a döntéseit. 

Magyarán: időben segítséget kell kérni. És az nem lehet kifogás, hogy valakinek erre nincs lehetősége – persze, sokkal könnyebb ezt mondani, mint cselekedni. A cikk írójának saját példája is ezt igazolja: a társadalom előítéleteivel nem törődve kért és kapott segítséget. 

Ez a felelős anyai viselkedés. 

És mivel a tünetek valószínűleg nem egyik napról a másik napra jelentkeznek, elgondolkodtató az is, hogy ha egy anyának nehezen megy az első vagy a második gyerekkel, akkor miért kell bevállalni még egy következőt. Ez is csak döntés kérdése. 

A gyereket nemcsak megszülni kellene, hanem amennyire csak lehetséges, normális körülmények között felnevelni. És ehhez nem elég, hogy van neki anyja. Első lépésként olyan anya kell, aki képes és hajlandó a gyereknevelésre, aki tudatában van képességeinek és határainak, mellé pedig egy ugyanilyen tulajdonságokkal bíró apa. És ez csak az első lépés, de talán a legfontosabb. A szülőknek igenis képesnek kellene lenniük tudatos döntéseket hozni. 

Az asszony megszülte két gyermekét, és jelenleg is hét hónapos terhes következő babájával – 

a három gyerek az igazi áldozata ennek a történetnek. 

Mert itt igenis a gyerekek az áldozatok, akik nem kérték, hogy megszülessenek, akik az ég világon semmiről sem tehetnek, mégis ők bűnhődnek meg szüleik meggondolatlanságáért.

Forrás: Thinkstock

Kimondom véleményemet: a tragédiáért – hacsak nem derül ki, hogy mindent megtett az anya azért, hogy segítséget kapjon, de mindenki elutasította – akkor igenis a szülőket terheli az elsődleges felelősség. 

Nagyon rossz üzenet az – bár tény, hogy a magyar gondolkodásban az élet minden területén eléggé meghatározó –, hogy a rajtunk kívül álló okok felelősek minden bajunkért, és mi csak a semmiről nem tehető szerencsétlen áldozatok vagyunk. 

Tudomásul kellene venni, hogy az életünket alapvetően magunk alakítjuk, és igenis miénk az elsődleges felelősség érte. 

(Természetesen baleset, bűncselekmény – például nemi vagy családon belüli erőszak – áldozata bárki lehet önhibáján kívül, de jelen esetben erről szó sincs.) 

ceglédi asszonyCeglédszülőanyagyilkostársadalomapafelelősséggyerekgyilkosság