Édesapa, nagypapa és  remek orvos egy személyben. Imádja a motorozást, bár most egy kis időre, vállműtétje miatt, hanyagolnia kell a robogást, legalábbis ami a kétkerekű szerelmet illeti. Gyermekei szintén nem estek messze attól a bizonyos fától: a jó példa úgy tűnik, ragadós. Dr. Benyó Gábor gyermekonkológussal, a Tábitha Gyermekhospice Ház orvosigazgatójával beszélgettünk.  

F. K / Life.hu: Egy apuka, aki nemrég nagyapa lett, s közben felelősségteljes munkàt, hivatàst végez, méghozzá beteg, kicsi gyermekekkel foglalkozik. Tudom, hogy szàmos kórházban dolgoztál, mint gyermekonkológus. 2021-ben mit tudhatunk ròlad?

B. G: Sokan vagyunk, és remélem, minél többen leszünk így, amikor ez a fajta életforma, amiben valaki szülő és emellett felelősségteljes, dolgozó ember, megmarad. Vannak szakmák - az enyém is ilyen -  és én a talán még egy kicsit konvencionálisabb gondolkodásommal még hozzá is teszek, ahol az ember számára vannak olyan feladatok, amiben felelősen kell dönteni. Gyermekonkológusnak lenni jó. Jó volt 1994-ben és 2021-ben is. 

Az elmúlt két év mindenki vállára nagy terheket rótt, a covid miatt és annak kapcsán is, amit ez a helyzet elindított.

A gyermekonkológián is vettek el tőlünk nővéreket, rezidenseket, sajnos, mi szakorvosok nem vagyunk annyian, hogy megritkíthattak volna bennünket elirányítással, bár lenne belőlünk bőven. A nővérek nagyon hiányoztak és az egészségügy leterheltsége rajtunk is észlelhetővé vált. Nyilván a  betegeket is frusztrálta  a sok szűrés, a kapcsolattartás megnehezítése és így tovább, de ne feledjük, ez nem magyar specialitás, ez a világon mindenhol így volt és még tart.

Dr. Benyó Gábor gyermekonkológus, a Tábitha Gyermekhospice Ház orvosigazgatójaForrás: gyermekdaganat.hu

Egy helyzetet minél empatikusabban kell megoldani, és mindkét irányban kell érzékeltetni az empátiát, nem csupán elvárni a másiktól. 

F.K / Life.hu: Feltűnik a neved a törökbálinti Tábitha Gyermekhospice Ház és Nonprofit Kft  oldalán, ahol hosszú ideje szakorvosként, igazgatòfőorvosként vagy jelen. Embert próbáló mindennapjaid lehetnek, de ez már az életed része hosszú évek óta. Hogy bírod, meg lehet ezt szokni valaha?

B. G: Immáron tizedik éve dolgozom a Tábitha Gyermekhospice Házban, amely egy nonprofit Kft, ám két év óta alapítvánnyal is rendelkezünk, így az egy százalékra is alkalmasak vagyunk. Hála istennek ezt már tudják az emberek. 2016 előtt félállásban, majd ezt követően főállásban dolgoztam és dolgozom, emellett az állami szférában is részállásban maradtam. A gyermekhospice ellátás nem egy egyszerű dolog, a gyermekgyógyászatnak az a része, ahol életet veszélyeztető, vagy rövidítő betegségben szenvedő gyermekeknek és családjuknak az életét igyekszem, igyekszünk megszépíteni. Bizony sok esetben a gondozás közben már eljutunk az életvégi, vagy a haláluk utáni történetet érintő pillanatokig. 

F.K / Life.hu: Aki ennyire feszített és àldozatkész munkát végez, hogyan és miként, mivel kapcsolódik ki, egyàltalàn ki tud kapcsolni? Hol teszi le a csomagot, hogy ne vigye haza?

B. G: Nehéz letenni a lantot, sőt igazán nem is tudom; bár hála Istennek van egy kollégám, aki a házban segítségemre van a háziorvosi munkája mellett. Azt gondolom, hogy egy felelősségteljes vezetőnek nemcsak az a feladata, hogy menjen az osztály, hanem a tudás átadása is ugyanilyen fontos, mert azokra az időkre sem árt gondolni, amikor már ő nem lesz. Ebből kifolyólag, amikor hazaérek, sem ér véget a műszak. Van egy kiskutyusom, Kajlának hívják, ausztrál terrier, aranyos, kedves jószág. Sok esetben ő is egy érzelmi támogatás számomra.

Dr. Benyó Gábor szerint egy felelősségteljes vezetőnek nemcsak az a feladata, hogy menjen az osztály, hanem a tudás átadása is ugyanilyen fontosForrás: Dr. Benyó Gábor

F.K / Life.hu: Mesélted egyszer, hogy kirepültek a gyermekeid, és a feleséged, aki többet van otthon, nehezen viseli az üres fészek szindrómát. Te meg szinte mindig rohansz, segìteni, ami érthető, hisz ez a munkàd, ez az életed. De vajon a csalàd mit szòl mindehhez? Van Mi idő, és Énidő?

B. G: Az énidőt igyekszem úgy tölteni, hogy az tartalmas legyen. Szeretek meccsre járni, minden meccsre, ahol küzdelem van, bár ezt mostanság hiányolom. Bérletes Fradi szurkolóként időnként betévedek a kemény magba is, amelynek, bármilyen furcsa, rengeteg pozitív oldala is van. Hála Istennek egyre több családdal, fiatallal is találkozom, akiknél a felelősségteljes szurkolás is megnyilvánul.

Rossz emberek mindenhol lehetnek, és nagyon sajnálom, hogy a világ néha afelé megy, hogy néhány ember viselkedése alapján büntesse a többieket.

Szeretek olvasni, és szeretnék visszajutni az olvasás élményéhez is, bár ehhez idő kell és mostanában, vélhetőleg a covid és a covid alatt, óta kialakult világváltozásban ez egy picit elveszett számomra. Visszatekintve a családra, nem túl sokat voltam velük az elmúlt években, és ez összességében biztosan nem volt jó. Vélhetőleg a három gyerekemet mindez különböző módon érinthette. Azért igyekeztem helytállni, bár biztos, hogy mindannyian másképp élhették meg, és a feleségem is folyamatában látta a változásokat. Ő volt az, aki a legtöbbet volt egyedül és nehezen viselte  a gyermekeink fészekből való kirepülését.

Az énidőt igyekszik úgy tölteni, hogy az tartalmas legyenForrás: Dr. Benyó Gábor

És aztán jött egy műtét

 Régebbi motoros balesetem és egy tavalyi nagyobb esésemből kifolyólag egy vállműtéten estem át a közelmúltban. Részben a műtétemre való rákészülés már furcsa érzéseket keltett bennem, hiszen tudtam, hogy egy ideig tehetetlen leszek. Különösen azért érintett nehezen, mert a covid kapcsán most amúgy is mindenki érzékeny, én is. A műtét utáni első hetek különösen rosszra sikeredtek, - persze az orvos kollégák nyugtattak, hogy ez teljesen normális - aztán javult a helyzet valamelyest, bár az éjszakák még nem a pihenésről szóltak. Viszont arra kitűnő alkalom volt, hogy napközben is többet tudtam beszélgetni a gyerekeimmel, a szakmai irodalmon kívül mást is elolvastam és több ízben ellátogattunk a feleségemmel moziba is.

Hozzájutottam 3 D-s moziélményhez, és megnéztem néhány új filmet időben, nem csak utólag. Az élet apró örömei ezek.

F.K / Life.hu: A gyerekek mindig ezt látták. Segìteni, gyògyìtani, menteni. Ha kell, csak ùgy, emberségből. Messzire esett az a bizonyos alma a fájától, vagy a Benyò gyerekek tovább viszik apjuk habitusàt?

B. G: Remélem, hogy pozitív impaktja is volt annak a sok plusznak, bár néha hátrányt okozott a gyerekeimnek. Az, hogy látták a Bátor Táboros önkéntességemet, a segítéshez való hozzáállásomat, biztosan hozzáadott az életükhüz. Valamennyien dolgoztak önkéntesként, segítő csapatban, akár vak gyerekek mellett, akár hátrányos helyzetű gyerekek táboroztatásánál, vagy akár a covid szűrésben való részvételükkel. Talán ez a fajta hozzáállás vitte tovább a nagyobbik lányomat a tanári pályájához, amelyet fantasztikusan végez. Nagyon szeretik őt a diákjai is. Fiam, Bence is visszajárt iskolájába önkénteskedni, amíg lehetett, és most BME hallgatóként a covid szűrésben tevékenykedik, mint sofőr. Kisebbik lányom, Kinga pedig konduktorként végzett, imádta a munkáját, bár most kicsit más felé vitte az útja, és hogy mit tartogat a sors számára, azt nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy az itt szerzett tudást használni fogja még az életében. Aztán az is lehet, hogy az eddig szerzett élmények abban is segítenek majd nekik, hogy egyensúlyt teremtsenek a munka, magánélet és a külső környezet között. Épp ezért egy pillanatra sem bánkódom amiatt, ha valaha más hivatás, út mellett döntenek majd. 

Régebbi motoros baleset és egy tavalyi nagyobb esés miatt egy vállműtéten esett át a közelmúltbanForrás: Dr. Benyó Gábor

F. K / Life.hu:  Nem szeretünk beszélni a halálról. Hogy van ez a gyerekeknél, mennyire igaz az, hogy ők nem úgy félnek az életvégtől, mint ahogyan azt a  felnőttek gondolnák? Amikor megkérdezték egyszer tőled, hogy van-e élet a halál után, te azt válaszoltad, hogy mindenképpen -  az itt maradottaknak.

B. G: Ez így van. Van egy testi szenvedés a beteg részéről, pszichés, szociális szenvedés a család részéről, amelyben így a beteg is érintett. És van egy spirituális része. Azt, hogy van-e élet a halál után a halálra várónak, azt én nem tudhatom. Ebben hinni lehet, itt mindenkinek a hite, egyéni tapasztalása, véleménye a döntő. Az viszont biztos, hogy aki nem hal meg, az itt marad. És neki kell búcsúznia. Egyszer egy Hospice-ban dolgozó kollégám mondta, hogy az emberek általában félnek a haláltól, de sokan a szüléstől is félnek. Aztán megszülik a gyermeküket, és lesz egy tapasztalásuk erről, majd megszülik a második gyermeküket is. De meghalni csak egyszer tudunk, és nyílván az ismeretlentől jobban félünk. A hit tényleg segíthet sok mindenben, főleg az utolsó időben. A gyermekek másként állnak a halál fogalmához, és idővel, az életkorukkal együtt, a halálképük is nagyon sokat változik. Amikor egy gyereket a betegsége okán kiragadnak a megszokott környezetéből, abba kell hagynia az iskolát, és így tovább, a gyereksége véget ér, és sok minden átalakul benne. Felnőttesebbé válik. 

Amikor egy 5-6-7 éves gyerek az élete vége felé tart, ő nem  a halálról gondolkodik. Nincs még jövőképe, vagy nem ugyanolyan, mint a felnőtteké. Nehéz azt mondani, hogy vedd be ezt a gyógyszert, ugyan keserű, de majd jobb lesz tőle. Nem. Ő azt mondja, hogy most nem jó és nem veszi be. Nem érdekli, mi lesz később. Nyilván ez ebben a korban az életvégi gondolatokra is igaz sok esetben, hiszen ő a mának él, nincs oka félni, nincs tapasztalása ebben a viszonylatban. A jelenről mesél és játszik, és így van ez jól. A baj ott kezdődik, amikor ezt túl hamar elveszíti. A gyermek általában a környezete miatt kezd el gondolkodni a halálról, akkor, amikor még nem kellene. 

Sosem volt a millió ajándék híve, mert akkor elvész a rengeteg ingerben a valós tartalomForrás: Dr. Benyó Gábor

F. K / Life.hu: Gábor, hogy látod, jut idő az ünnepekre a szeretteiddel? Készültök valahovà, lazítotok, töltődtök?

B. G: Nálunk a karácsony mindig nagy ünnep volt, együtt voltunk a nagy karácsonyfa körül. Eleinte titokban, aztán a gyerekekkel együtt véve és közösen díszítve a fát, és minden évben a szokott helyre került az ajándékuk a fa alatt. Mindegyikünk nagyon várta az ünnepet, nem mondom, hogy nem volt olyan, amikor ügyeletben kellett lennem egy-egy alkalommal, főleg, amikor kórházban dolgoztam, de ezt is megoldottuk.

Hál'Istennek mindig akadt olyan kolléga, aki pár órára hazaengedett és így együtt lehettem a szeretteimmel, majd a közös ünneplés után tértem vissza az osztályra. Ez sokat segített.

Igyekeztünk egymásra figyelni, együtt lenni, amikor csak lehetett. Az ünnep nálunk mindig az örömről, az ajándékosztásról szólt, szülőstől és nagyszülöstől. Remélem, hogy ez továbbra is így lesz, aminek már látom a csíráit, és ez jó. Tíz hónapos most a kisunokám, és nagyon örülök, hogy a lányomék most már egy családként ünnepelnek, így nagyszülőként mi megyünk hozzájuk.

Sosem voltam a millió ajándék híve, mert akkor elvész a rengeteg ingerben a valós tartalom. Inkább legyen kevesebb, de kicsit személyesebb, kicsit örülősebb az a valami. Ne csak beleolvadjunk, hanem örülni is tudjunk a pillanatnak. Örülünk annak, hogy még megvagyunk, és aki már nincs, arra pedig szeretettel gondolunk.

Azt hiszem, ez az ami a legjobban hiányzik most a világból, hogy vágyjuk ugyan a társaságot, de nem biztos, hogy mindig tudunk élni vele. Ami ott van körülöttünk, azt nem tudjuk mindig megragadni, ugyanakkor másoktól és a társadalomtól elvárjuk, hogy ezt biztosítsa számunkra. Holott magunknak is rengeteget kell tennünk ezért. Meg kell tanulnunk örülni, és meg kell tanulnunk dolgozni is érte.