Az Európa Tanács 2011-ben fogadta el a nők elleni erőszak és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról szóló Isztambuli Egyezményt, amit bár három évvel ezelőtt Magyarország is aláírt, a törvényeink közé máig nem illesztették be. Néhány hete viszont nem várt fordulat történt, az igazságügyi tárca kilátásba helyezte az egyezmény ratifikálását. Wirth Judittal, a NANE jogvédő egyesület munkatársával eredetileg ennek apropójából egyeztettem interjút, beszélgetésünk iránya azonban végül meglehetősen sokfelé ágazott. 

Évente, így jelenleg is közel kétszázezer felnőtt nőt ér fizikai erőszak a párkapcsolatában.Forrás: Thinkstock

2014-ben az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége (FRA) által végzett reprezentatív felmérés adatai szerint Magyarországon évente, így jelenleg is közel kétszázezer felnőtt nőt ér fizikai erőszak a párkapcsolatában. A családon belüli és nők elleni erőszak kétségkívül súlyos probléma, mégis nagyon megosztja a társadalmat, az áldozathibáztatás, az erőszakos ügyek elbagatellizálása szinte mindennapos. Mi lehet ennek az oka? Miért vagyunk ennyire érzéketlenek az áldozatokkal szemben?

Ennek sok oka van, de tény, hogy a legtöbben nem szeretnek szembenézni ezekkel az esetekkel. Nagyon kevés olyan ember van Magyarországon, aki valamilyen módon ne lenne érintett a témában, legyen szó akár a saját családjáról, akár ismerősi, baráti, munkatársi köréről, akár szakemberként a klienseiről. A személyes érintettségen kívül szerepet játszhat az is, hogy az áldozathibáztatás elkerülésére valójában csak egy út áll nyitva: kritikusan át kell gondolni mindenkinek a saját nézeteit, saját előítéleteit, saját hozzáállását ahhoz, hogy mer-e, tud-e, van-e elég ismerete, készsége, tudása fellépni egy erőszakos személlyel szemben, van-e bátorsága kimondani és megvalósítani, hogy az áldozatok mellett áll akkor is, ha ez népszerűtlenné teszi, van-e lehetősége egy ilyen népszerűtlenséget elviselni (munkahelyi népszerűtlenség például vezethet komoly szakmai következményekhez).

Nagyon sok az érintett. Nem éppen ezért kellene még hangsúlyosabban kiállni az áldozatok mellett?

Igen, de nem akarnak szembenézni vele, mert ha szembenéznek vele, akkor a következő lépésként át kellene gondolniuk a hatalmi viszonyokat. A hatalmi viszonyok Magyarországon erősen el vannak tolódva a férfiak irányába, szinte megkérdőjelezhetetlenül. Aki megkérdőjelezi azt megfenyegetik, kirekesztik, adott esetben elvesztheti a munkáját, az intézményrendszer nem védi meg. Magyarországon a társadalmi felépítés erősen macsó és patriarchális, az embereket – beleértve persze a gyerekeket – a tekintély és a „tisztelet" felé terelik, miközben

nagyon kevesen tesznek különbséget a valódi, kiérdemelt tisztelet és a kikényszerített, félelmen alapuló behódolás között.

Ennek lecsapódása például, amikor bántalmazók magabiztosan azzal fenyegetik a partnerüket, hogy ha beszélni merészelnek az őket vagy a gyereket ért erőszakról, akkor elveszik tőlük a gyereket. És ezt nem ritkán végig is tudják csinálni, mert a hatóságok különböző szintjein dolgozók valójában ugyanazt a szemléletmódot osztják, mint ők maguk: feltétel nélküli megadást várnak a tipikusan női és gyerekáldozatoktól, elvárják, hogy csendben tűrjenek, hiszen a „családfő", a férfi előjogai megkérdőjelezhetetlennek. Így anélkül, hogy akár észlelnék, a bíróság, a rendőrség, az ügyészség, a szakértők felhatalmazást adnak a bántalmazónak, aki segítségükkel bebizonyítja, hogy megalapozottan fenyegetőzött a gyerek megszerzésével, teljhatalmának gyakorlatba ültetésével.

Akkor a társadalmi szemléletváltásnak felülről kellene indulnia.

Abszolút, felülről is, különösen azokon a területeken, ahol a változást jogszabályok és csak állami intézményekben (például a gyerekvédelemben) alkalmazható módszertan nélkül nem lehet elérni.

Olyan intézményi kultúrát kell létrehozni, ahol a legfelsőbb szintről világossá van téve, hogy az erőszak semmilyen formában nem elfogadott.

Szakmai protokollok ma is vannak, néha formálisan még reflektálnak is az erőszakra, azonban világos, hogy az intézményrendszerek ezeket az óvatos és felületes megfogalmazásokat nem tudják vagy akarják kitölteni az áldozatokat védő valódi tartalommal. Olyan módszertani útmutatók pedig, amelyek részletes és pontos előírásokat tartalmaznának kifejezetten a családon belüli erőszakra, azon belül is az elkövetők és az áldozatok eltérő kezelésére és az áldozatok biztonságát mindenek fölé helyező eljárásra, egyáltalán nincsenek is.

Az Isztambuli Egyezmény azért fontos dokumentum, mert éppen ezt szorgalmazza: valós problémára reagál, a jelenség adatainak figyelembe vételével, és az áldozatok biztonságát tekinti elsődlegesnek.

Tévedés azt gondolni, hogy a ratifikáló országok egy csapat megtévesztett hippi, akik nem értik, hogy rendnek kell lenni: pusztán elismerik az állam felelősségét az áldozatok biztonságának előmozdításában, és azt tekintik rendnek, ha bántalmazók nem randalírozhatnak szabadon.

A hozzáállás egészen egyszerűen döntés kérdése. Akarunk-e hatékonyan fellépni a családon belüli és nők elleni erőszak ellen, vagy nem akarunk. Hogy hogyan lehet hatékonyan fellépni, azt már harminc éve tudjuk.

Az erőszak semmilyen formában nem elfogadottForrás: Thinkstock

Külföldön, tőlünk nyugatabbra hatékonyabban fel tudnak lépni a családon belüli erőszak ellen?

Olyan ország nincs, ahol hibátlanul működne a rendszer. De olyan országok vannak, ahol sokkal jobban működik. A párkapcsolati erőszak végső pontja az ölés. Azokban az országokban, ahol radikálisan kevesebb párkapcsolati gyilkosság történik, mint Magyarországon, azt lehet tudni, hogy sokkal korábban és sokkal erőteljesebben beavatkoznak a bántalmazási ciklusba, azaz nem hagyják, hogy gyilkosságig eszkalálódjon az ügy. Svédországban például néhány évvel ezelőtti adatok szerint hatodannyi nőt öltek meg, mint Magyarországon, holott Svédország lakossága nagyjából ugyanannyi, mint a miénk.

Ez pedig nem azért van, mert a svéd férfiak genetikája olyan nagyon különbözne,

hanem azért, mert például ha Svédországban egy bántalmazó expartner beköltözik az áldozattal szemközti házba, hogy onnan kukkolja, akkor őt onnan eltávolítják, ha nem tartja be a távoltartást, akkor pedig elzárják, vagy olyan pénzbírságot szabnak ki rá, amit megérez. És persze csak akkor szabnak ki rá pénzbírságot, ha egészen biztos, hogy az nem az áldozatot fogja sújtani. A magyarországi gyakorlat szinte mindenre pénzbírság szab ki, abban az esetben is, amikor együtt él a bántalmazó az áldozattal, és így a büntetés az egész családot sújtja, és gyakran a nőnek kell a családi kasszából kifizetnie.

A hatékony fellépés forszírozása és az erre irányuló igény össztársadalmi szinten általában akkor szokott megfogalmazódni, amikor külföldi bántalmazókról van szó, mondván, hogy ez egy fontos nemzeti ügyünk.

Ez gyakorlatilag egy ideológia, egy politikai lufi, amit az emberek tájékozatlanságára, érzelmeire és meglévő előítéleteire építve politikai célokra használnak. Nincs az a statisztika, amely ezt a hangulatkeltést Magyarországon alátámaszthatná. Itt nincs, és nagyon sokáig várhatóan nem is lesz annyi külföldi, hogy valaha is annyi erőszakot el tudjon követni, mint a magyar, fehér férfiak, a magyar nők ellen.

Minden évben több mint 186 ezer olyan nő van Magyarországon, aki aktuálisan erőszakos párkapcsolatban él.

Azaz van minimum 186 ezer aktuálisan erőszakos magyar férfi. Él ma Magyarországon több mint 763 ezer magyar nő, aki valaha élt fizikailag erőszakos partnerrel (ez az úgynevezett hosszú távú, vagy „életút" adat). Még ha feltételezzük is, hogy utóbbiak közül van, akiket ugyanaz a férfi bántalmazott, ez akkor is sokszázezer erőszakos férfi. Mikor lesz Magyarországon 186-500 ezer erőszakos menekült férfi? Nem is beszélve arró, hogy a menekültek jelentős része nő és gyerek, róluk nagyon ritkán szólnak a híradások. 

Nem fogadjuk el az erőszakot, akkor sem, ha marslakók követik el, akkor sem ha gyerekek követik el, és akkor sem, ha felnőttekForrás: Thinkstock

Sőt, az Isztambuli Egyezmény ratifikációjára irányuló IM-előterjesztésből kitűnik (az előterjesztésben szerepel, hogy mely cikkekre vonatkozóan kíván Magyarország fenntartással élni – azaz melyeket nem akarja alkalmazni; ezek többségükben a menekültkérelemmel az országba érkezőkre vonatkozó szabályok), hogy őket még akkor sem kívánja védelemben részesíteni Magyarország, ha bántalmazás elől menekülnek, vagy ha a menekültként velük érkező partnerük bántalmazza őket, vagy ha az itteni partnerük bántalmazza őket.

És ilyenkor szokták válaszként azzal támadni a NANÉ-t, és a hozzá hasonló szervezetek, hogy valójában férfigyűlölők.

Nem fogadjuk el az erőszakot, akkor sem, ha marslakók követik el, akkor sem ha gyerekek követik el - de nem gondoljuk, hogy őket ezért büntetni kellene, sokkal inkább tanítani - és akkor sem, ha felnőttek. Nem gondoljuk, hogy fel kell menteni az erőszakos embereket. Meg kell vizsgálni, hogy az erőszak hatalomszerzés céljára irányul-e, vagy valamilyen tudáshiányból származik. Ha az utóbbi, akkor a bántalmazó általában nyitott arra, hogy ismeretek szerezzen, hogy megtudja, hogyan ne legyen erőszakos, akar változtatni és ha kap kellő segítséget, akkor változtat is. Akinél viszont hatalomigényből, hatalomra törekvésből származik az erőszak, az nem akar változtatni. Az hatalmat akar, ezért nem fog segítséget elfogadni. És főképpen azt a fajta segítséget nem fogja elfogadni, aminek az a feltétele, hogy azonnal abba kell hagyni az erőszakosságát.

Ha egy erőszakos emberről van szó, akkor teljesen mindegy, hogy milyen nemű, milyen színű a bőre, milyen idős.

Nem hinném, hogy azért mondják, hogy férfigyűlölők vagyunk, mert így is gondolják, hanem azért, mert tudják, hogy ez az érzelmekre ható jó propaganda szöveg, amit mások elhisznek, anélkül, hogy tisztában lennének a tevékenységünkkel, és ezzel el lehet szigetelni a témát, és érzelmileg el lehet távolítani az embereket attól, hogy szembenézzenek vele.

Az Isztambuli Egyezményről

Az Európa Tanács 2011-ben elfogadta a nők elleni erőszak és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról szóló Isztambuli Egyezményt. Az egyezmény számos ország több évtizedes tapasztalataira épít, így a különböző jó gyakorlatok, bevált módszerek hatályos gyűjteményének is tekinthető. Részletes iránymutatást ad, hogy mi kell a hatékony fellépéshez a különböző területeken. Hogy néhány példát említsünk: az egyezmény előírja a kötelező alternatív konfliktuskezelési módszerek, például a mediáció tilalmát, ugyanis a családon belüli erőszak eseteiben Magyarországon is alkalmazott mediáció pont az erőszak egyik fő jellemzőjét, a bántalmazó és a bántalmazott(ak) közötti egyenlőtlen hatalmi viszonyt hagyja figyelmen kívül. A feleket egy asztalhoz ültetve gyakorlatilag megkérdőjelezik az elkövető felelősségét, közben pedig az eljárás az áldozatot tovább traumatizálhatja, veszélyeztetheti. Éppen ezért számos más országban – például Spanyolországban – a mediáció már tilalmazott.


De szintén a gyakorlati tapasztalatokon alapulva az Isztambuli Egyezmény külön foglalkozik a szülői felügyeleti jog, kapcsolattartás és az erőszak kérdésével. Magyarországon a NANE tapasztalatai és jelenleg zajló kutatása szerint is jelentős probléma a kényszer-kapcsolattartás, azaz, hogy a gyermeket és nem bántalmazó szülőjét az intézmények, hatóságok arra kényszerítik, hogy a bántalmazó szülővel, nagyszülővel kapcsolatot tartson. Az egyezmény ehhez képest előírja, hogy a szülői felügyeleti jogra és a gyermekláthatásra vonatkozó határozatok meghozatalakor figyelembe kell venni az erőszakos cselekményeket, és biztosítani kell azt is, hogy a láthatási jog vagy a szülői felügyeleti jog gyakorlása ne veszélyeztesse az áldozat vagy a gyermekek jogait és biztonságát.

Az Isztambuli Egyezményt 2014-ben írták alá, ha most ratifikálásra kerül, akkor az eddigi gyakorlat meg tud változni?

Ha ratifikálják az egyezményt, akkor a jelenlegi gyakorlatnak változnia kell. A világ előrefelé halad, nyilván a politika is beleszólhat, de a közösségi, társadalmi fejlődést nem lehet megállítani.
A ratifikálás által az egyezmény a magyar jog részévé válik, ami szakmai alapelveket ír elő. A legalapvetőbb szinten azt fogja jelenteni, hogy ha például egy párkapcsolati erőszak ügy kivizsgálása, vagy kezelési folyamata nem az egyezménynek megfelelően zajlik, akkor azt jogilag számon lehet kérni.

És ki ellenőrzi majd, hogy tényleg az egyezmény szerint járnak-e el?

Jogvédő szervezetek, maguk az áldozatok, az Egyezmény által létrehozott nemzetközi monitorozó bizottság (CAHVIO), és persze, ha valóban implementálják, akkor létrehozhatók állami ellenőrző intézmények, vagy alkalmazhatják következetesen az egyezmény által előírtakat a meglévő erre hivatott (például felügyleleti, másod- harmadfokon eljáró) felsőbb szintű szervek az első- illetve másodfokú határozatok elbírálásakor. Magyarországon jelenleg sajnos az a tapasztalat, hogy ha a párkapcsolati erőszak áldozatai nem képzik ki magukat nagyon alaposan az ügyükre vonatkozó jogszabályokból, lehetőségekből, akkor elesnek a jogaiktól – bár még ez sem biztosíték.

Ha ratifikálják az egyezményt, akkor a jelenlegi gyakorlatnak változnia kellForrás: Thinkstock

Beszélgetésünk elején kicsit kitekintettünk tőlünk nyugatabbra, most beszéljünk kicsit a tőlünk keletre lévő Oroszországról. Január végén az orosz törvényhozás részben dekriminalizálta a családon belüli erőszakot. Világszerte jogvédő szervezetek és politikusok is elítélték a lépést, én azt vártam volna, hogy ilyen esetben az állampolgárok is valamilyen módon kifejezik nemtetszésüket, ha máshogy nem, akkor utcára mennek.

Valóban elítélendő az ilyen visszafelé haladás. Ugyanakkor Magyarországon is volna miért kimenni utcára a témában. Bár nálunk 2005 óta legalább a gyerekvédelmi törvény kimondja a gyerekek testi fenyítésével szembeni zéró toleranciát, azért a joggyakorlat egészen a legutóbbi évekig kifejezetten is úgy tartotta, hogy a szülőknek joga van a gyereket „kicsit" megverni, és az ügyek elbírálásakor ez az elképzelés rejtetten ma is jelen van, még ha nem is gyakran írják már le indoklásokban.

Világos tehát, hogy Magyarországon is az a gyakorlat, amit most szentesítettek Oroszországban törvényben.

A törvény által szentesített igazságtalan és felháborító szemléletmóddal szemben azonban bizonyos szempontból könnyebb fellépni: könnyebb a társadalmi szereplők számára világossá tenni, hogy mit kell szidni, mi ellen kell harcolni. Magyarországon hány könnyű testi sértés miatt indul családon belüli erőszak kapcsán bármilyen olyan hatékony eljárás, amelyik megállítja a szülőket abban, hogy gyereküket veréssel büntessék? Vagy a bántalmazók a partnerüket? Náluk is az a joggyakorlat, mint amit most Oroszországban törvényesítettek. Ha annyira zavarná az embereket, akkor ez is bőven elég ok kimenni az utcára: legalább november 25-e, a nők elleni erőszak elleni világnap körül a NANE Egyesület minden évben szervez felvonulást, lehet csatlakozni, szeretettel várunk mindenkit, aki szerint az nem csak a jogszabályokban, hanem a jogalkalmazásban sem megengedhető, hogy az állam elhárítsa a bántalmazottak megvédésének kötelezettségét.

A családon belüli erőszak nem magánügy

A Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület (NANE) 1994 januárjában alakult azzal a céllal, hogy segélyvonalat indítson bántalmazott nők részére. Ez a segélyvonal az egyetlen olyan célzott telefonos szolgáltatás e témában, amelyet képzett női önkéntesek működtetnek civilszervezeti keretek között. A NANE a meghallgatásban, az ítéletmentes megértésben, valamint a családon belüli erőszak társadalmi jelenségéről szóló ismeretek terjesztésében tud segíteni.


A Segélyvonal bántalmazott nőknek és gyerekeknek ingyenes telefonszáma +36-80-505-101, és hétfő, kedd, csütörtök, péntek 18 és 22 óra között hívható.


A Szexuális Erőszak Segélyvonal a +36-40-630-006-os kék számon hívható (helyi tarifával), hétfőnként 10–14, szerdánként 14–18, péntekenként 10–14 óráig.


További információért látogasd meg a Nane.hu, illetve a Nokjoga.hu oldalakat!