Sokszor magányra ítélt az élet, de sosem voltam egyedül

Gézának német volt az édesapja és mindig is hangoztatta, hogy szeretne Németországban élni, így 1956-ban nagy elhatározásra jutottunk, elszöktünk az országból. Hosszasan szerveztük a menekülésünket, nekem pedig vérzett a szívem, hiszen itt kellett hagynom a két testvéremet, a szüleimet és a barátaimat. Akkor még nem sejtettem, hogy ennek meglesz az ára, csak az érdekelt, hogy kövessem a férjemet tűzön-vízen át.

Ausztrián keresztül mentünk Németországba, veszélyes és viszontagságos volt az út. Én már akkor megfogadtam, ha az én Gézámnak bármi baja esik, soha többé férfira nem nézek. De szerencsére kijutottunk és kezdetét vette az új életünk. Eleinte bujkáltunk, egyik városból költöztünk a másikba, én pedig még csak életjelet sem adhattam a családomnak, nehogy kiderüljön, éppen hol vagyunk. Honvágyam volt és hiányzott a családom, de a férjem iránti szeretetem minden nehézségen átsegített.

Amikor évekkel később letelepedtünk egy kisvárosban München mellett, a lelkem is megnyugvásra lelt. Egyre jobban ment a német nyelv, munkát is találtam és végre vendégül láthattam a testvéreimet és szeretett unokahúgaimat. Mivel nem lehetett saját gyermekem, így velük kárpótoltam magam és támogattam őket anyagilag, ahogy csak tudtam. Magyarország akkoriban nagyon elmaradt Németországtól és a testvéreim nem éltek jólétben. Így a lányok nagyon boldogok voltak, amikor nekik volt először divatos farmernadrágjuk az osztályban és olyan édességeket ehettek, melyeket otthon még csak nem is lehetett kapni.

Egy idő után már nem dolgoztam, Gézámnak jó állása volt, úgyhogy a napi teendők mellett az volt a kedvenc időtöltésem, hogy a magyar és német rokonokkal tartottam a kapcsolatot. Az évek során egyre többen kértek fel keresztszülőnek, nekem pedig már vezetnem kellett, kinek mikor van a születésnapja. Mindig igyekeztem kedveskedni egy kis ajándékkal, továbbra is segítettem a családot, ahogy csak tudtam. Ennek ellenére persze voltak fájó pontok az életemben: sosem bocsátom meg magamnak, hogy nem lehettem otthon, amikor az édesanyám, majd a testvérem betegeskedett. Távol voltam, amikor szükség lett volna rám. Nagyon hiányzott egy saját gyermek, bevallom, még azt is felajánlottam a húgomnak, hogy örökbefogadom a legidősebb lányát, de érthető módon visszautasította az ajánlatomat. Sokszor voltam magányos, de sosem vallottam volna ezt be magamnak. Legalábbis akkor még nem.

Teltek-múltak az évek és Gézám egyik napról a másikra elkezdett gyengélkedni. Egyre inkább kihagyott az emlékezete, a munkáját sem tudta már rendesen ellátni. Keserves évek következtek. Senkinek nem kívánom, hogy végignézze, ahogy a szeretett férje teljesen leépül. Nem tudtam elképzelni az életemet Gézám nélkül és amikor örökre elveszítettem, évekig nem tértem magamhoz. Az unokahúgaim nem hagytak magamra és a többi barát, rokon sem. Nem telt el úgy nap, hogy ne lett volna látogatóm, vagy ne csörrent volna meg a telefon. Én azonban vigasztalhatatlan voltam, depressziós lettem és legszívesebben meghaltam volna.

Döntést kellett hoznom, hogyan éljem tovább az életem. Hazaköltözzek a családomhoz vagy kinn maradjak abban a lakásban, ahol életem szerelmével éltem. Én az utóbbit választottam. Gézám halála óta már több, mint 25 év telt el, de én ma is hűen őrzöm emlékét. Soha nem fordult meg a fejemben, hogy más férfi mellett új életet kezdjek, idős is voltam ehhez, úgyhogy inkább barátságot kötöttem a magánnyal.

Több mint 25 éve egyedül élem az életem. Szerencsére ma is szinte minden nap megcsörren a telefon, de már nehezemre esik sokat beszélni. A 80 éves barátnőm is a házban lakik, vele megyünk minden héten bevásárolni és ő visz el a fodrászhoz is, hogy ne hagyjam el magam teljesen. Amióta meghalt a férje, egymásra támaszkodunk, még karácsonykor is át szokott hívni, hogy ne legyek egyedül. Az egyik keresztlányom takarít nálam rendszeresen és segít, amiben kell. A magyarországi unokahúgaim is rendszeresen látogatnak, bár most a koronavírus kicsit megnehezítette az utazgatást. Már nincs sok erőm a családnak segíteni, de még mindig küldök nekik kis pénzt, ők pedig ott vannak nekem, ha szükségem van rájuk és akkor is, ha nem.

97 éves vagyok. Már nehezebben idézem fel az emlékeket és néha már zavarosak a gondolataim, de azt gondolom, jó életem volt. Szerettem és szerettek és bár sokszor magányra ítélt az élet, valójában sosem voltam egyedül.

A cikket a Vodafone támogatta.