Tudatalatti sémáink határozzák meg, hogyan gondolkodunk magunkról és a világról

Nincsenek tökéletes szülők és nincsen tökéletes gyerekkor, mindannyiunknak vannak kielégítetlen érzelmi szükségletei, melyekből úgynevezett sémák alakulnak ki, olyan rejtett mozgatórugók, melyek az egész életünk során befolyásolják azt, hogy hogyan érzünk, hogyan viszonyulunk másokhoz és hogyan látjuk a világot. Jeffrey E- Young pszichoterapeuta 18 sémát különböztetett meg, ezek közül általában több is jellemző ránk, de mindig van 1-2, ami kiemelkedően meghatározza azt, hogy milyen nehézségekkel küszködünk. A jó hír az, hogy amennyiben felismerjük a ránk jellemző működésmódokat, van lehetőségünk ezen változtatni.

Ha egy gyermek elveszíti az édesanyját vagy édesapját, esetleg elválnak a szülei vagy magára hagyják, nem törődnek vele, akkor nagy eséllyel alakul ki az elhagyatottság séma. Felnőttkorban ez abban nyilvánul meg, hogy az ember fél szeretni és kötődni, mert retteg attól, hogy elveszíti azt, akit megszeretett és újra magára magad.

Ez olyan gyerekeknél alakul ki, akiket a szülők nem jól szerettek, nem mutatták ki az érzéseiket, nem volt meg az érzelmi biztonság. Ennek következtében a felnőtt gyakran azt érzi, hogy ő nem szerethető, nehezen kapcsolódik érzelmileg, emiatt könnyen magányos marad.

Sajnos vannak olyan családok, ahol a gyermeket érzelmileg és fizikailag is bántalmazzák, igazságtalanul bánnak vele. Ilyen esetben az emberben kialakul egy állandó bizalmatlanság másokkal szemben, hogy csak kihasználják, megalázzák, megcsalják, megbántják, emiatt nehezen kötődik és nehezen bízik meg másokban.

Ha egy gyereket sokat kritizálnak, állandóan belekötnek a szülők abba, hogy mit hogyan csinál, akkor nem kell azon csodálkozni, ha azt fogja érezni, hogy értéktelen, nem szerethető, nem elég jó. Az ilyen ember felnőtt korában is azt fogja gondolni, hogy nem érdemes mások szeretetére, s eleve kudarcra ítéli saját magát.

Ha egy gyerek azt éli meg, hogy egy közösség nem fogadja el őt és családját, elutasítják, csúfolják, akkor a későbbiekben is nehézséget fog okozni a számára, hogy kapcsolódjon másokkal. Nagy eséllyel kisebbségi komplexusai lesznek, ezért inkább kerüli mások társaságát. Természetesen az is előfordulhat, hogy azt éli meg, hogy a saját családja nem érti meg és nem tartozik sehova.

Vannak emberek, akik gyakran tehetetlennek érzik magukat, nehezen hoznak önálló döntéseket, inkább másokhoz fordulnak segítségért minden apró-cseprő dolog miatt. Őket általában nem nevelték önállóságra vagy egyenesen megakadályozták az önállóságra való törekvésüket, ennek pedig az az eredménye, hogy felnőttként is inkább másokra hagyatkoznak.

Aki ilyen sémával rendelkezik, az felnőttként meg sem próbál sikereket elérni, nem akarja beteljesíteni az álmait, mert biztos abban, hogy úgyis kudarcot fog vallani. Ennek az a gyökere, hogy gyermekkorában alkalmatlannak ítélték meg a teljesítménye alapján, sokat kritizálták és ő elhitte a környezetének, hogy tehetségtelen és ostoba.

Ha valaki állandóan szorong amiatt, hogy valami baj fog történni és ő nem fogja tudni megakadályozni, emiatt mindent és mindenkit kontrollálni akar, akkor nagy eséllyel érintett a veszélyeztetettség sémában. Az ilyen ember szülei is túl aggódóak voltak és a gyermek azt tanulta meg, hogy a világ veszélyes, résen kell lenni.

Vannak azok a típusú emberek, akik hajlamosak annyira összeolvadni a másikkal egy emberi kapcsolatban, hogy a végén maguk sem tudják, hogy ők kicsodák, és életképtelennek érezhetik magukat a másik nélkül. Ennek a túlzott kötődésnek az az oka, hogy a szülők túlzottan korlátozták a gyermeket és még a széltől is óvták, így nem tudta kialakítani a saját személyiségét.

A túlzott korlátozás ellentétje, amikor valakit szinte egyáltalán nem korlátoztak, így felnőtt korában is nehezen tűri a szabályokat, nem rendelkezik megfelelő önkontrollal, érzelmi kitörései vannak és képtelen arra, hogy erőfeszítéseket tegyen a céljai elérése érdekében.

Az ezzel a sémával rendelkező emberek különlegesnek és felsőbbrendűnek hiszik magukat, azt gondolják, hogy rájuk nem vonatkoznak a szabályok, vagy legalábbis magasról tesznek rájuk. Nagyravágyóak, versengőek és hajlamosak másokat nem figyelembe venni. Valószínűleg őket sem korlátoztak gyermekkorukban megfelelően vagy épp azt kompenzálják túl ezzel a sémával, hogy csökkentértékűnek hiszik magukat.

Amennyiben a szülők túlkontrollálóak voltak, gyakran alakul ki a behódolás séma, ami azzal jár, hogy az ember hajlamos átadni az irányítást másoknak, túlzottan alkalmazkodó, nem meri kifejezni a saját szükségleteit és elnyomja a saját érzéseit. Ennek következtében gyakran kerül alárendelt szerepbe, amitől jellemzően passzív-agresszív lesz.

Ők azok, akik mindig másokat helyeznek előtérbe, meg akarnak felelni és segíteni szeretnének mindenkinek, miközben a saját szükségleteikkel kevésbé foglalkoznak. Ennek legtöbbször az a gyökere, hogy gyerekkorukban azt élték meg, hogy ők felelősek a szülők boldogságáért, és ezt a felnőtt kapcsolataikban sem tudják elengedni.

Annál a gyereknél, aki azt tapasztalta meg, hogy akkor van szeretve, ha jól teljesít és szebb, okosabb a többieknél, könnyen kialakul az a működésmód, hogy folyamatosan a másik visszajelzését figyeli és önértékelése is mások reakciójától függ. S mivel nagyon fontos számára, hogy elfogadják, elismerjék, hajlamos a túlzott alkalmazkodásra és önmaga feladására.

Ha egy gyermek rossz körülmények között nevelkedett, és a szülei is pesszimisták voltak, akkor hajlamos ő is mindenben a rosszat látni. Ezek az emberek felnőtt korukban is szinte csak a negatív dolgokra koncentrálnak és nem tudnak örülni az élet szép aspektusainak.

Aki ezzel a sémával rendelkezik, annak nehezére esik spontánnak lenni, merev és rideg viselkedés jellemezheti. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek érzései, hanem azt, hogy fél ezeket kifejezni, mert gyerekkorában elutasították vagy büntették a szülők, ha dühös, szomorú vagy túlságosan lelkes volt.

Ő az az ember, aki azt hiszi, hogy csak akkor fogják szeretni, ha tökéletes és mindenben maximálisan teljesít. Emiatt szinte sosem tudja igazán elengedni magát, próbál megfelelni a saját maga által állított magas mércéknek, elképesztően kritikus magával és másokkal szemben is. Ez a séma általában azoknál a gyerekeknél alakul ki, akiktől a szülők sokat követeltek és eredményeik függvényében szerették őket.

Ha egy gyereket sokat büntettek a szülei, akkor meggyőződésévé válik, hogy ha valaki hibázik, az bizony büntetést érdemel. Ő az, aki felnőttként nem engedi meg magának, de másoknak sem a hibázás lehetőségét.