Kin állnak bosszút? - Elefántmítoszok nyomában

Afrikai vadásztörténetek nyomán kerülhetett be a köztudatba az elefántok halállal, temetkezési szokásaival kapcsolatos mítosza. Még a XX. század elején is százak keltek útra azért, hogy a hatalmas zsákmányt ígérő elefántcsont-lelőhelyeket megtalálják, és néha nem is fáradtak hiába, mert Afrikában valóban léteznek elefánttemetők, legalábbis olyan helyszínek, amelyeken más területekhez képest sűrűbben találhatók meg az elpusztult elefántok csontjai. A hiedelem szerint a halálukat érző elefántok méltóságteljes nyugalommal, ösztönösen indulnak egy végső nyugvóhely felé, oda, ahol egykor élt társaik is nyugalmat leltek. A feltételezés szerint ezt tudatosan teszik, mégpedig azért, mert az elefántok, más állatoktól eltérően ismerik, mi több tisztelik a halált, és megadják annak módját.

Kollektív fájdalomcsillapítás

Hanga Zoltán szakértőnk szerint a valóság azonban egészen más: "Az emberek szeretik emberi tulajdonságokkal, cselekedetekkel és motivációkkal helyettesíteni azokat az állati szokásokat, amelyeket valójában nem értenek, vagy nem ismerik annak hátterét pontosan. Az egyik népszerű vélekedés szerint például az oroszlán, mielőtt felfalná szétmarcangolt áldozatát, egy pillanatra felemeli a fejét és körülnéz. A hiedelem szerint ilyenkor bűnbánatot gyakorol, miközben nem történik más, mint ellenőrzi, nincs-e rivális vagy potyaleső a közelben, amellyel küzdenie kellene. Szó sincs emberi érzelemről, ahogy az elefántok sem a halál méltósága miatt vándorolnak egy bizonyos területre. Az elefántok életidejének hosszát fogaik állapota szabja meg, és amikor az utolsó 4 őrlőfog olyan hatvan-, hetvenéves koruk körül elkopik (összesen 6-szor cserélődik náluk az őrlőfog), akkor arra kényszeríti őket az éhség, hogy az addig megszokott növényeknél (amelyekkel már nem boldogulnak) puhább, lágyabb, számukra is fogyasztható lombozat nyomába eredjenek."

Vagyis a "temető" felé vándorlás nem egyik napról a másikra történik: hetek telnek el, ahogy egyre gyengülve, egyre könnyebben elérhető élelem után kutatnak. A másik kényszer a vándorlásra a fájdalom lehet: az öreg elefántok - ahogy minden más állat és az ember is - az évek alatt elhasználódnak, ízületi fájdalmakkal küzdenek, és azért keresnek fel egy bizonyos, jellemzően vizes, mocsaras területet, mert a lágy iszap enyhíti a fájdalmaikat. Ám épp az iszap az, amely csapdájukká válik, mert az elgyengült, idős elefántok nem tudnak megbirkózni a ragadós, tömör anyag erejével, és ha egyszer belemerülnek, ott is pusztulnak el. Az igazsághoz hozzátartozik - ahogy ezt a szóbeszéd is tartja -, hogy az elefántok rejtett, fedett helyen "szeretnek" eltávozni, és erre a mocsár különösen alkalmas - talán ez lehet a magyarázat a titokzatos "elefánttemetőket" övező legendákra. Ezt egyébként más állatoknál is megfigyelhetjük, például a szarvasmarhák is hasonló módon rejtett zugot keresnek a halálhoz.

Az elefántok gyászolnak?

Népszerű vélekedés az is, hogy az elefántok veszteségként élik meg a halál tényét, mi több, halott társukat végső tisztességben részesítik: friss ágakkal, lombokkal fedik be, körbeveszik, őrzik és elbúcsúznak tőle. Szakértőnk, aki maga is látott már "elefánthalált", úgy tapasztalta, mindez ismét a puszta fantázia szüleménye. Az elefántok társuk halálakor azt észlelik, hogy megváltozott annak viselkedése, nem mozdul, változik a hőmérséklete és a szaga is (nem napok után, szinte azonnal érzik az eltérő szagot), de nem értik a helyzetet. Az állatok meg vannak zavarodva, ezért topognak egy helyben, és néhány nap kell ahhoz, hogy a halott elefánt helyét újra be tudják tölteni, a csoport újra strukturálódjon. Arra azonban nincs bizonyíték, hogy a társukat eltemetnék. A toporgó tanácstalanság akkor is megfigyelhető, amikor például leesik a hó, és az állatkertben az elefántok először találkoznak ezzel a jelenséggel. Megállnak az ajtóban, várakoznak, felmérik a terepet, óvatosan ismerkednek azzal. Később viszont elfogadják, birtokba veszik, mi több, dobálják egymást, játszanak a hóval - mondja Hanga Zoltán.

Az elefántok nem felejtenek

Igen, az elefántoknak valóban jó a memóriájuk és képesek évek, évtizedek múltán is felismerni embereket, és az adott illetőhöz kapcsolódó élmények is bevésődnek náluk. Az azonban nem igaz, hogy a sérelmekre emlékezve bosszúállóak lennének. Sokkal közelebb áll a valósághoz az, hogy az elefánt a megjegyzett személyt azért támadja meg, hogy megelőzze a bajt: vagyis a túlélés ösztöne miatt lép fel vele szemben. Másrészt az elefánt élményhez kapcsolódóan cselekszik. Ha valakivel "konfliktusa" volt, arra emlékezni fog, ám nem úgy és nem azért, mint azt sokan feltételezik. Az elefántok (ahogy minden élőlény) hierarchiába tartoznak, nem azt jegyzi meg, hogy egy bizonyos ember bántotta-e vagy sem, hanem azt, hogy az adott embert a konfliktus során "lenyomta"-e vagy sem. Időnként például előfordul, hogy egy-egy gondozó, az óvatlansága miatt, elveszíti domináns pozícióját vagy bizonytalanná válik, amit az állatok érzékelnek. Ez természetesen konfliktusos formában derül ki, és ha az elefánt azt érzi, hogy az addig domináns alak meghátrál vagy tétovázik, akkor megjegyzi, és húsz év múlva sem engedi majd a saját maga közelébe. Az illetőnek nincs többé tekintélye az elefánt fölött, nincs helye az állat mellett sem, az feltehetőleg támadni fogja - ám ennek a magatartásnak köze sincs a bosszúhoz.