Colin Firth műkincslopásra adta a fejét

Colin Firthről pedig már tudhatjuk, hogy kiváló mindenféle kifogástalan modorú angol úriember megjelenítésében, legyen az akár egy romantikus ideál (mint Mr. Darcy), akár az első számú brit gentleman, azaz maga a király (mint VI. György, akinek a szerepéért még Oscart is kapott). Ezúttal egy amerikai filmben és történetben kell helytállnia, ebből következően pedig hiába játszódik a sztori nagy része Angliában, mégsem előny a hazai pálya: hősünk angolsága folyton-folyvást kifigurázás tárgya lesz. Annál is inkább, mert ráadásul egy álmodozó angol úriember ő: az általa elképzelt tervek és a valóság optimális változatai valahogy sosem esnek végül egybe a tényleges eseményekkel.

Aki ilyen típusú személyiség, az ne kezdjen bűncselekmény szervezésébe, gondolhatnánk, de hát ezt a kitételt a Coen testvérek szinte összes filmje kapcsán elsüthetnénk (Fargo, Véresen egyszerű, Égető bizonyíték) - náluk gyakran keverednek arra alkalmatlan emberek a maguk kisszerű céljaival váratlanul rázós szituációkba, amiből általában aztán (fekete) humor fakad. Jelen esetben egy szélhámos- és szajréfilmbe oltott vígjáték, amelynek ezúttal csak a forgatókönyvét jegyzik a Coen testvérek, a rendezést ráhagyták a megbízható hollywoodi iparos Michael Hoffmanra (Szentivánéji álom, Szép kis nap).

A magyar címében rettenetes szóviccel büntető Dől a moné története egy műkincs (igen, egy Monet-festmény, értjük, ugye, haha) körül forog. Ennek hamisított mását próbálja meg rásózni egy festményszakértő (Firth) az ő rettenetesen gazdag és még annál is taplóbb főnökére (Alan Rickman), kvázi bosszúból a munkahelyi szenvedésekért - meg persze a pénzért. Ennek érdekében igénybe veszi egy öreg festménymásoló és egy dögös texasi maca (Cameron Diaz) segítségét, és persze utóbbiba szépen bele is zúg. De ez még csak a kezdet, a terv egyéb részei sem úgy alakulnak, ahogyan azt ő elképzeli.

A film laza adaptációja egy 1966-os mozinak, amelyet Gyalogáldozat címen játszottak, és amiben Michael Caine alakította a főszereplőt (Colin Firth a szemüvegével és a játékstílusával meg is idézi őt). Abban a filmben még hangsúlyosabb volt a főhős képzelete és a valóság közti feszültség, ami humorforrásként és dramaturgiai eszközként is kiválóan tudott működni. Ennek a helyét az új változatban legtöbbször olcsó poénok váltották fel, mint például egy alsógatyás villantás a hotel erkélyén, vagy arcon csattanó ökölütések a legváratlanabb pillanatokban. Kár érte, mert a Dől a moné amúgy egy igazi régi vágású, könnyed ujjgyakorlatként levezényelt és eljátszott elegáns komédia lehetett volna az ilyenkor szokásos ellentétes karakterek szerencsétlenkedéseiről. De ne legyünk szigorúak: jobb pillanataiban most is az.