Pesti mesék - Sokáig esernyőt adtak az áthaladók kezébe a Váralagútban

Amikor a főváros első állandó kőhídja, a Széchenyi lánchíd megépítésére megszületett a szándék, még egyáltalán nem volt biztos, hogy épp ott fog állni, ahol ma. A felvetődő tervek között ott szerepelt a Belvárosi plébániatemplom vonala (körülbelül a mai Erzsébet híd helye), és egy ettől délebbre fekvő helyszín is, a mai Erzsébet és Szabadság hidak között. A végül győztes, mostani elhelyezkedésével kapcsolatban az volt a fő ellenérv, ami miatt aztán az alagút is megépült: hogy a Lánchíd egyenesen a Várhegynek vezeti az átkelőket, vagyis szinte egész Budáról nehézkes lett volna ide a közlekedés a hegy megkerülésével vagy megmászásával.

Ezért aztán inkább átfúrták a Várhegyet, ezt pedig már Széchenyi István is javasolta 1842-ben, és az eredeti tervek szerint a dolog párhuzamosan zajlott volna a Lánchíd építésével. Mégis később kezdtek neki, aztán pedig a szabadságharc is közbeszólt, így amikor a Lánchídat felavatták 1849-ben, tényleg a Várhegynek vezette az átkelőket a budai oldalon, megoldatlanul hagyva a csatlakozó közlekedés problémáját. Az ezt követő években politikai okok akadályozták a megvalósulását: Haynau és Bach fennhatósága alatt a hatalom nem lelkesedett az ötletért, hogy a stratégiai fontosságú vár alatt furkáljanak a rebellis magyarok. Amikor pedig aztán beadványos sorának hatására Ferenc József végül áldását adta a tervre, sőt 800 mázsa lőporral meg is támogatta azt (cserébe azért, hogy az alagúton szabad átjárása legyen a császári seregnek), akkor pedig a hazai közvélemény szemében lett gyanús egy olyan projekt, amiben a bécsi udvar is benne van.

A Váralagút megépítése végül egy részvénytársaság finanszírozásában valósult meg, amelyet Ürményi József volt alnádor szervezett meg. 1853-ban indultak el a munkálatok, a korban szokatlan módszert követve egyszerre két oldalról indítva a fúrást. A terv kritikusai azt mondták, sosem fog találkozni a két furat, és majd a hegy belsejében a munkások egymást fogják keresgélni. Ezért először szűk próbafúrást végeztek a két oldalról, ami tökéletesen, a számítások szerint működött. Jöhetett az igazi munka, ami 1857-re lett kész.

A 350 méter hosszú alagutat úgy építették meg, hogy a mennyezete a közepén alacsonyabb, mint a két kijáratánál, ezért a fény jobban be tud hatolni a belsejébe. Naplemente után a világítását eleinte olajmécsesekkel, később petróleumlámpákkal, 1915-től villannyal oldották meg. A Duna felőli kijáratnál az óriási pillérekben helyet kapott a hídmester szolgálati lakása is, ezek a helyiségek máig léteznek, immár irodaként. Az úttestet először fakockák borították, majd kis utcakövek, mielőtt jött a ma ismert aszfalt.

A Váralagút használatért sokáig fizetni kellett, ez a pénz termelte vissza a tulajdonosoknak a tőkét, amit a részvénytársaságba fektettek az építkezés idején. A fizetős áthaladás a Tanácsköztársaság idején, 1918-ban szűnt meg. A második világháborúban súlyosan megsérült a Váralagút is, a romantikus stílusú nyugati kapuja szinte teljesen megsemmisült, 1949-ben modern formában építették újra. Szerencsére a Lánchídhoz illő klasszicista keleti kapujában nem esett ekkora kár. 1973-ban újult meg teljesen a Váralagút, amikor acélbetétes vízzáró betonréteget és szellőzőberendezést kapott. A legutóbbi fontos fejleményeket az alagút életében az jelentette, amikor 2013-ban a kapuzat tetejét alakították át, megakadályozva ezzel a korábban sokszor előforduló, balesetekkel és öngyilkosságokkal is járó kimászást a forgalom fölé.

A Pesti mesék című cikksorozatunk korábbi részeit itt olvashatod!