Sugárfertőzött, haldokló gyerekek, megnyomorodott likvidátorok és megtört özvegyek vallanak

1986. április 26-án kezdődött Csernobilban minden idők legnagyobb atomerőmű-katasztrófája. Néhány napig a világ semmit nem tudott a történtekről, sőt, mi magyarok még hetekkel-hónapokkal később sem láttuk pontosan, milyen következményekkel járt, jár majd a jövőnkre nézve a baleset. Mi is részt vettünk abban az évben is a május elsejei felvonuláson, csak azt követően értek el hozzánk a vészjósló hírek. Csernobil azóta nem csupán egy helység, sokkal inkább fogalom...

A Nobel-díjas fehérorosz írónő, Szvetlana Alekszijevics két évtizedet szánt a téma feldolgozására és nagyon sok emberrel beszélt ahhoz, hogy tisztán lásson és ezáltal mi is tisztán láthassuk a történteket és azt, hogy az ott élő emberek, az erőműben dolgozók, a helyszínre rendelt tűzoltók, likvidátorok és családtagjaik mit éltek át a katasztrófát követően.

Drámai vallomásokat is olvashatunk a könyvben arról, miként néztek szembe a tragédiával azok a szülők, akiknek a sugárfertőzés következtében beteg gyerekük született és mit éltek át azok, akik korábban egészséges gyermekeiket látták megbetegedni és meghalni. Az olvasás során megismerjük az áldozatokat, a felelősöket és az erőmű körüli munkába belerokkant vakmerő önkénteseket, de az írás jól tükrözi a humorba kapaszkodás fontosságát is, a dukumentumregényben számos "csernobli viccel" is találkozhatunk, mint például az alábbi.

"Egy ukrán menyecske szép nagy piros almákat árul a piacon. Így kínálja: 'Almácskát vegyenek! Csernobili almácskát!' Azt tanácsolja neki valaki: 'Asszonyság, ne vallja be, hogy csernobili az alma, mert a nyakán marad.' – 'Na ne mondja! Viszik, mint a cukrot! Ki az anyósának, ki a főnökének!'"

A könyv, - ami a sorozat alapjául is szolgált - talán a legrészletesebben Ljudmila Ignatyenko tűzoltófeleség visszaemlékezését írja le, aki várandósan napokig járt Moszkvába halálos beteg férjéhez és aki maga is belerokkant a történtekbe.

A Csernobili ima annak ellenére, hogy megrázó alkotás, letehetetlen mű. Abbahagyhatatlan, akárcsak a HBO minisorozata, amit nagyon sokan egyszuszra néztünk végig.

"Van egy dolog, amit itt, Csernovóban mindennél, még a csapvíznél és a vezetékes telefonnál is jobban értékelek. Ez az idő. Jobban mondva az, hogy nálunk nincs idő."

Alina Bronsky regényének is a csernobili reaktor katasztrófája adja a kerettörténetét. Évekkel a csernobili reaktorbaleset után a hatvan éven felüliek saját felelősségükre visszaköltözhettek a súlyosan sugárszennyezett falujukba. Baba Dunya, a címszereplő, az egykori ápolónő is a Csernobil-hazatérők egyike.

A könyv az ő és néhány társa egyéni sorsán keresztül mutatja be az életet a sugárfertőzött zónában, miközben Baba Dunya emlékeiben megjelennek a reaktorbaleset részletei, és borzalmas, sem embert, sem állatot nem kímélő következményei is. Alina Bronsky regénye mindemellett mégis a remény és a közösség összetartó erejének üzenetét hordozza egy számunkra teljesen reménytelen világban.