Kevés félelmetesebb névvel rendelkező budapesti közterület létezik, mint a Vérmező, és ennek a budai parknak a története valóban rejt néhány horrorisztikus részletet. Utánajártunk a Vérmező nevének és történetének.

A horrorfilmekbe illő nevét a Vérmező egy horrorfilmekbe illő eseménysorról kapta: 1795. május 20-án ugyanis itt vágta le a hóhér a magyar jakobinus mozgalom vezetőinek fejét, így a halálos ítéletük végrehajtásának végére valóban bőséggel áztatta a vérük az itteni mezőt. A magyar jakobinusok nem magukat hívták így, inkább egyfajta gúnynévként tapadt rájuk ez az elnevezés, amit aztán az utókor is átvett. A jakobinus párhuzam csak annyiban stimmelt, hogy a francia forradalom néhány évvel korábbi eseményein felbuzdulva kezdtek szervezkedésbe a császári hatalom ellen, köztársasági eszményekkel. A kalandos életű, korábban ferences szerzetesként, egyetemi tudóstanárként és császári besúgóként is tevékenykedő Martinovics Ignác vezette mozgalom azonban gyorsan lebukott, a tagjainak nagy részét börtönbe vetették, öt vezetőjét pedig a mai Vérmezőn kivégezték, hogy onnantól kezdve így emlegesse a köznyelv ezt a területet.

A budai Vár hegyének nyugati lábánál fekvő Vérmezőről kevesek tudják, hogy a mélyben egy patak is folyik alatta. Ez az Ördög-árok, ami évszázadokon át a felszínen futott, Hűvösvölgy felől érkezve egészen a mai Erzsébet-hídig, ahol a Dunába ömlik. A nevét onnan kapta, hogy amikor kevés volt benne a víz, elég kellemetlen szagot árasztott, ezért is döntöttek aztán a befedése mellett a 19. század második felében. De ennek a pataknak köszönhető az is, hogy létrejött a mai Vérmező területe, hiszen még a földtörténeti pleisztocén korban a vízfolyás hordalékja képezett itt lapályt.

Vérmező, háttérben a Déli pályaudvar és az Alkotás utca házai (1952)Forrás: Fortepan/UVATERV

A középkorban még Buda területe gyakorlatilag a mai Várra korlátozódott, így aztán ilyen közel hozzá is már egy külön település feküdt: a kis Logod falu állt a mai Vérmező helyén. A falu a török időkben pusztult el, a nevét pedig a Kosztolányi Hajnali részegségében is megénekelt Logodi utca őrzi. A török kiűzése után évszázadokig üresen állt ez a környék, a funkciója pedig az úgy nevezett 'glacis' volt, vagyis a vár védelme számára a láthatóságot és kilövést biztosító terület. Emiatt az ilyen övezetek határait a várfaltól egy puska/ágyúlövésnyire húzták meg, és ma sincs távolabb onnan a Vérmező.

Egészen a 18. század végéig nem is volt szabad ott építkezni a környéken a glacis funkciója miatt, és amikor elkezdtek az első házak megépülni, kisebb lett az itteni rét, de megmaradt. Sokáig kaszálónak használták, méghozzá a várnagy kezelésében, és ezért a neve ekkoriban General-Wiese, azaz Generális rét volt – egészen a már említett véres eseményig. Hogy inkább park funkciót kapjon a terület, az először 1820-ban merült fel, de ennek teljes megvalósulásába még sokáig közbeszólt a történelem. Az 1848-as szabadságharc idején itt gyülekeztek a Pákozdra induló felkelő csapatok, a Bach-korszakban a császári sereg használta gyakorlótérnek. A millenniumkor óriási népünnepély helyszíne volt, a Tanácsköztársaság idején a Vörös Hadsereg felavatása zajlott itt. A két világháború között lovaspályának adott otthont. A második világháborúban ez volt az a terület, ahol a város központjában le tudtak szállni kisebb repülőgépek is. Emiatt aztán a harcok befejezésekor szétlőtt repülőgéproncsok hevertek szerteszét a Vérmezőn.

Vérmező, díszszemle a budai Várból nézve, háttérben középen a Déli pályaudvar (1935)Forrás: Fortepan/Somlai Tibor

A mai, közpark funkcióját és formáját a második világháború utáni években nyerte el. Az eredetileg jóval mélyebben fekvő, teknőszerű Vérmezőt feltöltötték a szétlőtt Vár törmelékeivel, mintegy két méterrel megemelve a talajszintjét. Parkosítás indult faültetésekkel, a mai alakját pedig akkor kapta meg végleg a Vérmező, amikor a nyugati oldaláról egy darabot annak építése idején a Déli pályaudvar kapott meg.