Müller Péter nevét mindenki ismeri. Főleg azok, akik jártasak az úgynevezett spirituális irodalomban. Emellett azonban Müller Péter drámaíró, valamint Kossuth- és József Attila-díjas magyar író, regényíró. Legújabb könyve pedig egészen döbbenetes...

Két évvel ezelőtt kinyitottunk a padláson egy spárgával átkötött vén koffert, és találtunk benne egy ócska kis kazettás magnót, meg egy csomó magnószalagot. Kiderült, hogy anyám magnóra mondta élete legfontosabb emlékeit - olvasható Müller Péter legújabb könyvének bevezetőjében.

Egy esős szerdai napon jártam Péternél, aki nagy szeretettel fogadott és őszintén mesélt új művéről. Az október 13-án megjelenő, Anyám titkos könyve című alkotás finoman szólva is rendhagyó, hiszen – bár az ő neve szerepel a borítón – a szó szoros értelmében nem Müller Péter írta a benne olvasható történeteket, hanem az édesanyja. Erről beszélgettünk.

Müller PéterForrás: Müller Péter

Hogyan született az Anyám titkos könyve?

"Az hiszem, ilyesmi az irodalomtörténetben ritkán fordul elő – ha egyáltalán előfordult már. Az gyakori, hogy valaki ír az anyjáról, az apjáról, a családjáról - a nagyregények zöme erről szól. Itt nem ez történt, hanem egy nyolcvan év fölötti író egyszer csak szembesült mindazzal, amit nem tudott a saját anyukájáról. Milyen volt az ő élete? Hogyan szeretett? Hogy ismerte meg apámat? Mit szólt ehhez a család? Miképp élte meg a nászútját egy fagyos vonatban? Mi mindenen ment keresztül és mi minden játszódott le benne? Ezekről szól az Anyám titkos könyve. S úgy született, hogy az én anyám, ez a csodás lélek, titokban magnószalagra mondta az emlékeit."

Úgy tűnik, nagyon szoros kötelék volt közted és az édesanyád között. Mesélnél kicsit róla?

"A mi kapcsolatunk messze túlmutatott a szokványos anya-gyermek viszonyon. Az is erős kötelék, ám nekem ő nem csupán az anyám volt, és én nem csak a fia. Mi egymás legjobb barátai is voltunk. Olyan dolgokat tudtunk megosztani egymással, amit soha nem oszt meg egy fiú az anyjával, és főleg, amit soha nem oszt meg egy anya a fiával. Legyen szó szerelemről, testi vonzalomról vagy ezek mélységeiről – mi ezekről mind tudtunk őszintén beszélni. Ismertem a szerelmeit, az apám utáni életét is. Valami különös barátság járta át a kapcsolatunkat, olyan kölcsönös bizalom, cinkosság és kendőzetlenség, ami nem szokványos a szülő-gyermek viszonyban. Így amikor elvesztettem őt, nemcsak egy anyát vesztettem el, hanem a legjobb barátomat, a lelki társamat is."

Sok szó esik a könyvben arról, hogy az édesanyád szerelmes volt a színházba. Amatőr színészként imádott játszani, énekelni, írt és rendezett is. A színház azonban nagyon sok időt igényel. Hogyan hatott ez a ti kapcsolatotokra?

"Anyukám valóban imádta a színházat és az, hogy ő nem lett profi színésznő, nem lett belőle egy Fedák Sári, az voltaképpen nekem köszönhető, mert megszülettem. 1936-ot írtunk, és ez egy olyan korszak volt, amikor éppen belesodródtunk az elmúlt évszázad legsötétebb időszakába. Jött a sok borzalom, a bujkálás, utána pedig velem kellett lennie, így amíg kicsi voltam, nem volt rá mód, hogy elmenjen játszani. De aztán mégis el-eljárt, amatőr színésznő lett. Később pedig sokszor elkísértem próbákra vagy előadásokra, sőt én magam is besegítettem olykor: volt, hogy például a partnere beteg lett, én ugrottam be helyette, és az apját játszottam. Meg kellett pofoznom a saját anyámat, mert ez állt a darabban... Egy hisztérikus vénlányt játszott, s tombolását csak így lehetett leállítani.

Az édesapádról nagyon kevés szó esik a könyvben. Nem igazán derül ki, hogy mi történt vele. Megtudhatunk erről valamit?

"Az apai ági történetem eleve érdekes. Ugyanis, amit sejtettem, azt az anyukám megerősítette a szalagokon: én igazából nem is vagyok Müller...Ez a történet a könyvben is szerepel. Az apai dédnagymamám teherbe esett egy szép, kisbéri lovászfiútól, s már négyhónapos terhes volt, amikor találkozott Müller bácsival, aki beleszeretett, annyira, hogy az állapota ellenére azt mondta: Elveszem magát feleségül! Onnantól kezdve mindenki Müller lett, az egész család: az apám, én, a gyerekeim... a nagybátyám csodálatos családja. Mindenki Müller.

Ami az édesapámat illeti... Ez a könyv nem az én könyvem, hanem az anyámé, tehát apám is úgy szerepel benne, ahogyan azt ő megélte. A megismerkedésük, a heves szerelmük, a házasságuk és aztán az elválás. Értem, hogy az olvasóban marad egy kis űr ezen a téren, hiszen nincs kifejtve, hogy mi is történt köztük pontosan. Én is csak azt tudom elmondani, amire én emlékszem, de ez ugye már nem anyám titkos könyve, hanem az én könyvem lehetne, a saját emlékeim nézőpontjából.

A apám a kezdeti időszakban boldog férj volt, nagyon szerelmes. És büszke volt rám. Emlékszem az ölelésére. Az övére talán jobban, mint anyáméra. De amikor jött a háború és '44, idegileg összeomlott a félelemtől, és onnan már nem nagyon volt visszaút. Később, a háború után a szüleim elváltak. Anyám menekült apámtól, én pedig bíztattam, hogy menjen és élje szabadon az életét, majd én vigyázok apára. Így is lett."

Müller Péter édesapjávalForrás: Müller Péter

Azt írtad a könyv elején, hogy egy kofferben lapultak a szalagok. Ki és hogyan fedezte fel ezeket a kincseket, és egyáltalán hogyan tudott ez ilyen sokáig rejtve maradni?

"Pontosan nem is tudom, hogyan kerültek elő a szalagok. A gyerekeim keresgéltek valamit a padláson a sok lom és kacat között, a hatalmas koszban, amikor ráleltek arra a kofferre, benne pedig a szalagokra. Először ki akarták dobni, de mégis belehallgattak előtte. Akkor derült ki, mit is rejtenek az évtizedek óta ott porosodó kazetták."

A magnószalagok tartalmát a gyermekeid vetették papírra. Előtte bele sem hallgattál a szalagokba?

"De belehallgattam... És sírtam."

Mi okozta a legnagyobb fájdalmat? A történetek, a múlt felidézése, édesanyád sajátos látásmódja és szavai, vagy...?

"A hangja. Rengeteget énekelt a kazettákon, még akkor is, ha azzal kezdte az egészet, hogy a hangja már nem a régi. Már rekedt és erőtlen... mégis énekelt! Hallottam valaha az ő gyönyörű hangját, ahogyan Azucenát énekelte, igazán csodásan - s most rekedten, köhögve, szánalmasan, de hallottam ismét. Hát hogyan lehet ezt másképp megélni - hogy újra hallod az énekét, a szavait és elöntenek az emlékek -, mint zokogva. Üvöltve. Olyan állapotba kerültem... Be kellett csukni az ablakot, nehogy a szomszédok azt gondolják, hogy itt valakit ölnek.

Volt olyan történet, amellyel ekkor találkoztál először?

"Szinte mindegyik ilyen volt. Eleve hallani, hogy mit gondolt, mit érzett az anyukám, például, amikor a méhében voltam. Amikor megszülettem. Hogy nem is látott, mert a szemüvege az ágya mellett volt, s nem látta, ki ez, akit olyan régóta várt. Én nem láttam őt, s ő engem – így találkoztunk először. Szembesülni ilyen élményekkel, és ilyen gondolatokkal megrendítő. Nálunk nem voltak családi történetmesélések, hiszen szinte mindenkit elpusztítottak a háborúban. Ott lakott nálunk a nagyanyám, akit városa, Eperjes, és egész családja pusztulása után Pestre menekítettünk, s akit csak mosolyogni láttam. Maga volt a békeség és a derű. Imádtam bekucorodni a nagy feneke mögé, ott megnyugodni – csak úgy hívtuk „a hajó" -, de az ő anekdotái mások voltak. A könyv az anyám emlékeit írja le, az ő szemszögéből, az ő derűs személyiségével fűszerezve. Ezeket a történeteket sosem hallottam azelőtt."

És olyan, amire te magad is jól emlékeztél?

"Olyan is akadt. Például, amikor mi, az üldözöttek, végre visszamehettünk a háború végén a saját házunkhoz. Ahogyan közeledtünk felé, úgy tűnt az utcáról, hogy teljesen ép maradt. Azt hittük, a mi otthonunk az egyetlen, amely megmenekült a sűrű szőnyegbombázások során. Ám, amikor odaértünk, láttuk, hogy maga a ház nincs sehol, csak a homlokzat érintetlen. Az egész életünk, a játékaim, az iskolatáskám és a hintalovam ott hevert a romok között. Anya megfogta a kezemet, nyolc éves voltam, és azt mondta nekem: Tekintsünk úgy erre az egészre, mintha sosem lett volna a miénk. Vagyis engedjem el a gyerekkoromat, egyetlen pillanat alatt. Szerintem sikerült. Vagány kissrác lett belőlem. Bunyózni és lopni jártam a haverjaimmal. Szenet és tűzifát, mert hideg volt...

Vagy amikor az oroszok bevonulásakor berontott hozzánk egy drabális ruszki, és azonnal leteperte anyámat. Meg akarta erőszakolni. A könyvben csak ennyi szó esik róla. Én arra is emlékszem, hogy mi történt utána. Anyukám elkezdett oroszul beszélni ahhoz a hatalmas, szakállas baromhoz. Én nem értettem, mit mond neki, de láttam, hogy a férfi hirtelen sírni kezdett, bőgni, és nem bántotta őt. Kiderült, hogy nemcsak a vágy, hanem a bosszú is dolgozott benne, mert a családját kiirtották Ukrajnában a magyar katonák. Anyám, pedig valami olyasmit mondott neki: Nem kell, hogy megerőszakolj, én a tiéd leszek, ha muszáj, de mi történt veled!?
Megszólította benne az embert. Ettől zokogott. Sőt, ez az óriási medve bele is szeretett az anyámba. Ha nem előttem történik a dolog, nem hiszem el, hogy ilyesmi létezik. Hogy az anyám ilyen csodát tud tenni. Később ez a férfi tortát lopott nekem, ami akkoriban szintén lehetetlennek számított, majd kifosztott egy bőrgyárat és egy egész raklapnyi cipőtalpat tolt le a kertünkben. Ajándék! – mondta szerelmes, hálatelt szívvel. Aztán tovább vezényelték, és meghalt, valahol Berlinnél.

Müller Péter: Anyám titkos könyveForrás: Müller Péter

Nem érezted úgy, hogy ezeknek a kazettáknak a tartalma túlságosan intim? Hogy általuk túl „mélyre engeded" az olvasókat?

Nem. Ez a könyv a mai világnak szól. Jézus egyszer azt mondta: Aki velem van, összegyűjt. Aki ellenem, az szétszór. Anyám nagy gyűjtő volt, számára nem léteztek elválasztó falak. Ezt én tőle kaptam - vagy örököltem -, de én is ilyen összegyűjtő lettem. Minden művem az. És az olvasóim szeretetét kapom cserébe. Lehet, hogy „A részeg józanok" című regényemből film is készül. Ez volt az egyik legsikeresebb művem. Egy sokat szenvedett zsidó entellektüel, s egy világhírű paraszt-zseni szerelméről szól. Két világ találkozásáról, összekapaszkodásáról. Megváltoztatni senki életét nem tudom, hiszen azt mindenki csak önmaga teheti meg, de szikrákat tudok adni, s ha jó helyre kerül, lángra lobbanthatja mások lelkét.

Anyám is így élt, és a szavai is ilyen szikrák lehetnek. Jól jönnek ezek szikrák éppen most, amikor mindenki szorong, fél, ráadásul egyre inkább belecsúszunk egy szeretettelen, érzéstelen, elidegenedett robotvilágba. Hiányzik a szeretet, a szív, a megértés, a szerelem és a derű. És a csoda! Pedig az élethez kell csoda, ettől működik. Nagy baj, ha egy élet csodátlan lesz, mert akkor az már csak kötelesség, feladat, kényszer-munkatábor, kompromisszumhalmaz. A legboldogabb pillanataink mind csodák. És anyám ezt pontosan tudta, hogy kell a csoda az élethez, sőt meg lehet idézni, ahogyan az orosz katonával is történt.
Ez a könyv pedig - az ő történetei -, bármilyen nyomasztó helyzetekről is számolnak be sokszor, mégis tele vannak csodával. És derűvel. Így is lehet! Mindenki maga dönti el, hogy az élet tragédia vagy komédia.

Mi a legmarkánsabb érzésed a könyvvel kapcsolatban?

„Azt érzem, hogy a dolgomat boldogan megtettem. Most elengedem ezt a könyvet, mint mikor a szülő útjára bocsátja a gyermekét. Örülni fogok, ha sok embernek örömet okoz, mert adni éppolyan öröm, mint kapni. Ez nem a pénzvilág, hanem a szerelem és az ölelés tapasztalata. Adni és kapni: gyönyör! Ráadásul úgy érzem, hogy ez a könyv a legjobbkor jelenik meg. Az egész történet, amit én anyámmal végigéltem, az egész történelmünk, a háború, 1944, a Rákosi-korszak, az utána lévő időszak, minden nagyon nehéz volt... Ahogyan ma is nehéz. Különösen nehéz, mert itt van rajtunk ez a nyomasztó pandémia.Mindenki szorongva és félelemben, a jövőtől rettegve él, gubancos minden emberi sors, teli konfliktusokkal. Anyámnak a világfelfogása, humora, bölcs derűje nagyon jól jön most. Nála nem voltak határok, vallások, ideológiák... egyszerűen csak szerette az embereket. Azt mondta: Ha szeretsz, meg van oldva minden. Ha nem szeretsz, nincs megoldva semmi se.
Ez egy kulcsmondat. Ma is."