Pesti mesék: Széchenyi Istvánék két szigetet egyesítettek a fővárosban

Ha egy fantasztikus Sziget fesztiválos buli közben arra gondolsz, hogy milyen királyi ez a helyszín, akkor olyasvalami jut eszedbe, ami korábban már egy római császárnak is. A II. században ugyanis itt építtette meg a palotáját Hadrianus, aki akkoriban Pannónia provincia helytartójaként szolgált, később pedig az egész Római Birodalom uralkodója lett. Persze akkoriban még nagyon másképp nézett ki a mai Óbudai-sziget környéke: a legjelentősebb különbséget kapásból az jelentette, hogy akkoriban nem egy, hanem két sziget feküdt itt.

Nagy-szigetnek és Kis-szigetnek, később pedig Nagy-Óbudai-szigetnek és Kis-Óbudai-szigetnek nevezték őket, amikor már a parton velük egy magasságban kiépült Óbuda települése. De a nagyobbik szigeten is bizonyosan éltek emberek: megtalálták itt egy XI. és XIII. század között létezett Árpád-kori falu maradványait, és a sziget egy másik pontján egy másik település nyomait is, ami pedig a XIII. és XVI. század között állt. A török hódítás következtében elnéptelenedtek a szigetek, amiket ekkoriban szinte teljesen erdők borítottak; Mátyás király idejében például vadászterületként is szolgált.

A két szigetből Széchenyi Istvánnak köszönhetően lett egy, aki 1835-ben megalapította az Óbudai Hajógyárat. „A legnagyobb magyar" számos országjobbító tevékenységének egyikeként be akarta kapcsolni Magyarországot a korabeli európai közlekedési és kereskedelmi vérkeringésbe, többek között ezt a célt szolgálta a Lánchíd megépítése és a Hajógyár alapítása is, párhuzamosan a Duna kotrásával és hajózhatóvá tételével. A kotrásból származó hordalékkal töltötték fel a két sziget közti folyósáv egyik végét, mesterséges holtágat hozva ezzel létre, ami így ideális hajódokként szolgált az üzem számára, és aminek kiképzése máig jól látszik a sziget szokatlan körvonalát szemlélve. Az Óbudai Hajógyár ezután mintegy másfél évszázadon át működött, személyszállító- és teherhajókat, uszályokat, vontató- és tolóhajókat, jégtörőket és úszódarukat is készítve. Ahogyan pedig a gyár híres lett, úgy kezdték el egyre többen Hajógyári-szigetként emlegetni az Óbudai-szigetet, noha a hivatalos neve máig az utóbbi. (Már ha a földrajzi egységre gondolunk, mert létezik városrész is ilyen néven, csak akkor egybe kell írni, Óbudaiszigetként, hasonlóan a Margit-szigethez és Margitszigethez.)

A sziget egyik részét elfoglalta tehát a gyár a hozzá tartozó ipari épületekkel, a többi részén pedig az erdőket nagyrészt kiirtották, és mezőgazdasági tevékenység folyt. Még az 1960-as években is feküdtek itt kukorica- és répaföldek, sőt nagyüzemi rózsatermesztésnek is helyet adott a sziget. Ez szűnt meg aztán 1972-re, amikor átadták itt Május 9. szabadidőparkot, ami a nevét Budapest létrejöttének dátumáról kapta, és annak 100. évfordulóján vehették birtokba a fővárosiak. Ez a park lett aztán a helyszíne 1993-tól a Diákszigetnek, majd Sziget fesztiválnak, ami az évtizedek alatt Európa egyik legnagyobb ilyen rendezvényévé nőtte ki magát, és ami a világjárvány után is újult erővel tért vissza a legutóbbi nyáron.

A sziget másik, déli felén az egykori hajógyár 1988-ban zárt be végleg, az épületeibe irodák, raktárok, műtermek, jachtklub költözött. Ezen a részen élte meg rövid virágzását a kétezres évek elején egy korabeli bulinegyed is számos különféle stílusú szórakozóhellyel és mindenféle alvilági kapcsolatokkal, melyek végül a végzetét is jelentették. Az Óbudai-sziget nagy része ma pihenőpark, ami a főváros egyik utolsó, nagyrészt természetes állapotában megmaradt pihenőhelye, egyedi növény- és állatvilággal, csónakkikötőkkel, és egy 2014-ben átadott biodiverzitás-tanösvénnyel.

A Pesti mesék című cikksorozatunk korábbi részeit itt olvashatod!