Én vagyok az egyetlen, akinek nem jött át a Kaliforniai álom?

Csak mert rossz kedvem lett utána

Mivel a Kalifornia álom esetében már a megszokott, magyarországi premier előtti napnak is volt nulladik, és mínuszegyedik napja, sokan látták és írtak is róla azelőtt, hogy én egyáltalán visszatérhettem volna a karácsonyi elvonulásból a való életbe. Nem olvastam senki véleményét, viszont a cikkcímekből, amikbe a munkám során bele-belefutottam, persze rögtön lejött, hogy mindenki totál odavan. Hogy hiába volt szar 2016, hálásak lehetünk, amiért egy ilyen alkotással zárhatjuk ezt a pocsék esztendőt. Hogyha eddig nem hittünk a szerelemben és a romantikában, akkor most majd fogunk. Hogyha épp elhagyott a hitünk, akkor majd most jól visszatér, írták.

Nem csoda hát, hogy én is boldogan szökkentem be a túlzsúfolt plázamoziba, hogy átélhessem ezt a csodát. És bevallom, legördült egy könnycsepp az arcomon a végén, a 'mi lett volna ha' résznél. De aztán feldúltan dobtam be a popcornos dobozt a gigakukába. A mosdóban, sorban állva pedig már konkrétan ideges voltam. A mélygarázsban aztán tovább tomboltak bennem az indulatok, és hazafelé menet arról faggattam az útitársaimat, miért ez a vége. De ne szaladjunk ennyire előre!

Túlzott elvárások gyűrűjében

Nem azt mondom, hogy nem tetszett. Így is biztos sokan idegből bezárják ezt a cikket, vagy jól alákommentelnek, hogy mekkora idióta vagyok, és milyen gáz, hogy ezért még fizetést is kapok. De nyugi, alapvetően nekem is tetszett. Én is éreztem azt, amit mások. Mert sok szempontból nagyszerű volt, tényleg. A zene mennyei, nem is e világból való. A dalok, a szövegek, a színek, a vágások, a fények, a jelenetek, Gosling, Stone, a párbeszédek, a tekintetek, a poénok, a hangulat, minden tökéletes. Jól működik együtt, hatott rám, átszellemültem. Igen, felemelt, csak épp utána jól ledobott.

Ehelyett azonban csak a sötétben tapogatózva, magamban fortyogok, és úgy érzem, bennem van a hiba. Ha az egész világot pár nap alatt képes volt magába bolondítani ez a csodaszép szerelmi történet, akkor miként lehetséges, hogy csak én vagyok csalódott? Túlzó elvárás részemről, hogy egy filmben, amelynek már a bemutatója elképesztő vágyat ébreszt, aminek a moziplakátja egy leírhatatlan, mindent felülmúló szerelmet hirdet, ami köré az egész történet épül, a főszereplők együtt sétáljanak el a naplementébe?

Én gondolom rosszul?

Hülye vagyok, ha azt hiszem, hogy megkaphatok mindent? Na, jó, nem mindent, de azt, hogy a szerelmem mellett lehetek, amikor az álma teljesül, és fordítva? Vagy, ha választani kell, mert lehet, hogy tényleg kell, akkor utána nincs újabb esély? Tudom, hogy a valóságban sokszor nincs, és mondták már, hogy nehéz az élet, de ha elmegyek egy full érzelmes, érzelgős, ábrándozó, néhol szinte már nyálasan romcsi filmre, akkor nem értem, miért nem lehetnek együtt ők ketten. Komolyan ez adja vissza mindenkinek a hitet? Ettől kéne azt éreznünk, hogy élünk, ahogyan az arctalan, önjelölt kritikusok zengik?

Őszintén reméltem, hogy egy kiskutya ül majd a földön, amikor a már befutott Stone hazaér, és beköszön. Persze, ott volt az a másik csóka, de hittem, hogy ő a végéig valahogy még lapátra kerül. Az utolsó jelentig bíztam benne, hogy Mia megfordul és odarohan Sebastianhoz. Mert értem, és oké, hogy mindenki elment megvalósítani az álmát, de ebből miért következik az, hogy mindent fel kell adni, legfőképpen egymást? Anyám erre azt mondta, mert ilyen az élet.

"Mert ilyen az élet"

Igen, az élet ilyen, látom én is. De tényleg naiv vagyok, ha azért megyek moziba, hogy mást lássak? Ha azzal a nem titkolt céllal ültem be, hogy elkápzártasson egy földöntúli szerelem? A körbeírhatatlan vonzalom, az észveszejtő szeretet, és az az egymás iránti imádat, amit a film első száz perce egyébként sugall?

Pont azért van elképesztő hiányérzetem, mert magam körül csak rossz kapcsolatok látok, ahol az egymástól régen elhidegült felek azzal leckéztetik egymást egy nyavalyás szerda délutánon, hogy nem szólnak egymáshoz.

És ezek az emberek azok, akik engem is beleértve odamennek és kifizetik, hogy átéljék a csodát, hogy megvegyék a reményt, de aztán némiképp csalódnak.

Lehetett volna máshogy is

Hiszem, hogy a világhírű színésznővé lett Emma egyedülállóként is besétálhatott volna a Seb's-be. Gyönyörű ruhában libbent volna be, és leülhetett volna egy bárszékre, onnan gusztálhatta volna az egyébként tangalepattintóan szexi Ryant, és végül együtt mentek volna haza, ha már a férfi úgy nevezte el a bárját, ahogy azt korábban javasolta neki. Akkor persze kimaradt volna a 'mi lett volna, ha minden máshogy alakul' jelenetsor, ami egyébként a legmegindítóbb rész az egész filmben.

Szóval igen, lehetett volna máshogy is, de persze így kellett lennie. Hogy még ha fáj is, még nagyobbat üssön. És most legalább mindenki írhat magának egy saját befejezést, és kiegészítheti azzal, ami neki az alkotásból hiányzott, illetve ami az életébe kellene még. Hozzám hasonlóan puffoghat, gondolkozhat és töprenghet rajta, rendezgetheti odahaza az érzéseit, majd kitárgyalhatja a barátaival, esetleg olvashat közepesen gyenge, netes kritikákat is. És ezért olyan rohadtul zseniális ez a film. Mert hazamegy veled, az elmédbe férkőzik, elmélkedésre késztet, és nem hagy nyugodni, akkor sem, ha nem is jött át igazán. Fantasztikus, lehengerlő, lenyűgöző.