Steiner Kristóf: Londonban a divat nagyon komoly dolog

A divat követői évről évre egyre nagyobb meggyőződéssel hangoztatják, hogy a London Fashion Weeknek sem helye, sem értelme nincsen szemben a párizsi divathéttel. Ha azonban az ember nyitott szemmel jár az egyhetes szépségbörzén, nem nehéz rájönni: ezen álláspont legalább annyira sznob megközelítés a trendszeretők között, mint mondjuk a hírhedt "szárított fűszernövényt használni felér egy bűncselekménnyel" a kulinária világában. Mert ugyan való igaz, hogy a legnagyobb nevű tervezők esztendőről esztendőre a francia fővárosban mutatják be legújabb kollekcióikat, azért a lokálpatrióta divatdiktátorok - a Burberry tervezője, Christopher Bailey és a divat dámája, Vivienne Westwood mellett - minden szezonban bebizonyítják, hogy Anna Wintournak, az amerikai Vogue magazin szerkesztőjének nagyon is igaza volt, amikor azt mondta: "Londont nem szabad összevetni New Yorkkal vagy Milánóval. Londonnak saját divatidentitása van."

A divat mint fehér zászló

Anglia fővárosának önáló trendszemélyiségét megfogni és megfogalmazni valójában nagyon egyszerű - legalábbis azok számára, akik hosszabb időt is eltöltöttek már Európa olvasztótégelyében. Itt, ahol mindössze néhány keresztutca választja el egymástól az ortodox zsidó negyedet a keleti fűszerektől illatozó indiai bazártól, majd újabb néhány sarokkal arrébb egy hatalmas mecset minaretjének tetejéről hív imára a müezzin éneke, a divat nem más, mint fehér zászló a különféle etnikumok békés szabadságharcosainak kezében. És bár nyilvánvaló, hogy a legismertebb divatkreátorok, akiket a nyugati kultúra tündöklésével azonosítunk be, szintén rengeteg ihletet merítenek indiai szárik, perzsa szőnyegek, japán kimonók vagy épp a kelet-európai népviselet jellegzetes motívumaiból. A London Fashion Week attól olyan különleges, hogy az itt bemutatott kollekcióknak nem csupán múzsája volt a keleti kultúra, hanem autentikus magja.

Érték és ítélet

Való igaz, hogy az utóbbi években a londoni divathét a világ divateseményeinek egyfajta kitagadott mostohagyermeke lett, ám éppen ez az, ami miatt mára egészen más értéket képvisel, mint a Föld más nagyvárosaiban megrendezett fashion weekek.

Míg néhány esztendővel ezelőtt Mary Kate-Olsen, Lindsay Lohan és Katie "Jordan" Price nevei garantálták a telt házas bemutatót, mára botrányhősök helyett olyan ismert arcok tűnnek fel a show-k első soraiban, akiknek neve garanciát jelent a minőségre, az elhivatottságra és a jóízlésre. A virtuóz török divattervező, Bora Aksu divatbemutatóján például az anorexiás, önmaguk árnyékává vált extinisztárok helyett olyan művészekkel találkozhattam, mint a Marina and the Diamonds zenekar csodaszép és tehetséges énekesnője és az élő legenda, Twiggy, aki rövid csevegés után megjegyezte: ma már kizárólag olyan divateseményeken vesz részt, amelyek nemcsak az ember szépérzékére, hanem a lelkére is hatnak. Váltottam pár szót a Bat For Lashes együttes tündérhangú énekesnőjével, és hosszasan beszélgettem a brit Vogue egyik szerkesztőjével, aki elárulta, hogy mikor a New York Fashion Week körbeugrált celebritásaival kell bájolognia, két témára szorítkozik: megkérdezi, merre van a mosdó, vagy bemutatja őket egy mellette álló ismerősének, hogy ő maga hamar elmenekülhessen.

Külcsíny és backstage

Évek óta járok újságíróként a London Fashion Weekre, és szezonról szezonra egyre kevésbé nyűgöznek le az exkluzív partik, amelyekre belépve tetőtől talpig feketébe öltözött fashionistákat látok, amint fehér porral az orrlyukukban egyensúlyoznak a gigantikus sarkú cipőiken. Éppen ezért idén ahová csak lehetett backstage belépőt igényeltem: a színfalak mögé látni olyan, mintha megszabadulnék egy hamis képet elémtáró szemellenzőtől. És bár számtalan, a divatvilágban dolgozó barátom mesélt már arról, hogyan tépik a modellek haját a fodrászok, miközben azért imádkoznak, hogy a sminkes ne szúrja ki a szemüket a szemceruzával, még engem is megdöbbentett a kulisszák mögötti, háborús készülődésre emlékeztető feszültség.

Carrie Bradshaw híres orra bukása óta még a laikusok is tudják: a divatbemutatók csak a külső szemlélő számára jelentenek csillogást és csinnadrattát. A divathét forgataga közelről leginkább egy drámai balettelőadásra hasonlít. A könnyed mozdulatok és az éteri szépség mögött véres verejték és bütykösre dolgozott kezek kőkemény munkája rejlik, ezeket figyelve pedig időről időre felmerül bennem: vajon megéri?

Isten óvja a Királynőt!

A kérdés persze költői: a London Fashion Week ugyanis a a divat szakemberei számára elsősorban nem a külsőségekről, hanem a kommunikációról, az önkifejezésről, és a legtöbbünk életében valamilyen kifejezési formában időről időre megjelenő forradalomról szól. Vivienne Westwood a legtökéletesebb példája annak a szubkultúrának, amely a divatot egy egészen új szintre emelte.

Az asszony, aki évtizedekkel ezelőtt megálmodta az anarchia szimbólumát, még ma is nyughatatlan: saját honlapján - amelyet nemes egyszerűséggel csak Get A Life-nak nevezett el - kendőzetlenül beszél politikai nézeteiről, a kellő odafigyelés nélkül a szemünk láttára összeomló ökoszisztémáról és a tudatos fogyasztói magatartásról. Az excentrikus, sárga hajú stílusikont figyelve az ember egy szempillantás alatt megérti a britek az évszázadok során oly sokszor, oly hangosan skandált jelmondatát: "Isten óvja a Királynőt!" És az ő esetében ez a deklaráció nélkülöz bármiféle iróniát vagy szarkazmust. Hölgyeim és uraim, kimondom: Londonban a divat bizony nagyon is komoly dolog.