Steiner Kristóf: Ki az úr és ki a szolga?

A történet kezdete a tavalyi déltengeri hajóutamra nyúlik vissza, amelyre egy apróhirdetés útján találtam rá. Bizarr, vagy sem, tíz napot töltöttem a tengeren egy "vadidegen" San Diegó-i asszonnyal, aki "Kétségbeesetten keresek utastársat" címmel adott fel hirdetést: mint utóbb kiderült, néhány hónappal az utazás előtt veszítette el a kedvesét, aki nagy kalandorként biztosan azt akarta volna, hogy Mary a tragédia ellenére is útra keljen.

Kényelmetlen kasztrendszer

A luxushajó éttermének bejáratánál egy mindig vidám, hawaii ikerpár fogadott minket, és óramű pontossággal, tökéletesen egyszerre azt mondták: "Happy-happy, smily-smily, washie-washie!" A kabinunkért felelős indiai férfi akárhányszor meglátott, boldogan felkiáltott: "Áh, Kristup!" Amikor pedig szójatejet kértem a kávémhoz, egy akkora pohárral szolgáltak fel nekem, amely egy vegán városka éves kapucsínó ellátásához elég lett volna. A másik oldalról nézve pedig... kik ezek, akik itt utaznak velem, és használják, vagy még inkább kihasználják ezt az őrületet?

A minket kiszolgáló személyzet tagjai valahogy egytől egyig vidámabbnak tűntek, mint az unatkozó nyugdíjasok, akik megsértődnek, ha túl sokáig kellett sorban állniuk a koktélpultnál, vagy túl sokáig tartott, míg elkészült az omlettjük. Furcsa módon sokkal több lelki közösséget éreztem a hawaii ikrekkel, mint a legtöbb utastársammal. A pezsgőfürdőben ülve legszívesebben odakiáltottam volna az étteremőr ikerpárnak: "Ugorjatok be mellém, happy-happy, washy-washy!"... de nem tehettem.

A lány, aki kenyérre hágott

Míg ebédeltünk, azt figyeltem, milyen rettenetes látvány, ahogy a nagy utazók a gasztronómia jegyében máglya méretű ételhalmokat raknak a tányérjukra, majd néhány perccel később - miután itt-ott beletúrtak kicsit - elvitetik a pincérekkel. Akaratlanul is egy gyerekkoromban hallott mese, a "Lány, aki kenyérre hágott" jutott eszembe: a kishölgy, aki félt, hogy sáros lesz a ruhája, kenyeret hajított a pocsolyába, majd arra rálépve a pokolban találta magát.

Vegánként nyilvánvalóan egyébként is sokkal kevesebb lehetőségem volt dúskálni az étterem kínálatában, de mindig találtam valamit: készíttettem magamnak egy wokban sült rizstálat zöldségekkel, vagy egy penne arrabiatát, és minden egyes elfogyasztott falatot apró kis csodaként éltem meg. Sosem tekintettem magától értetődőnek, hogy "márpedig ez nekem jár". Ez persze annak is köszönhető, hogy imádok főzni és sütni, és ahelyett, hogy türelmetlenül toporzékoltam volna, árgus szemekkel figyeltem a mexikói séf kezeit, ahogy feltekeri a tortillát, és a virtuóz cukrász ujjait, ahogy kacskaringós krémet kanyarint a muffinok tetejére.

Dobd le a láncaidat, "műveljük kertjeinket"!

Ma luxuskabin helyett egy öreg, viktoriánus házban élek nyolc lakótársammal, és összehasonlíthatatlanul boldogabb vagyok, mint a tengeren imbolygó ötcsillagos hajón, vagy akár Budapesten, a reflektorfényben, stylistok, sofőrök és asszisztensek gyűrűjében. Reggelente hatkor kelek, mert ilyenkor vagyok a legkreatívabb. Átrendezem a lakást, kenyeret sütök, hogy mire a többiek felébrednek, reggeli várja őket az asztalon. Magam cipelem haza a piacról a zöldségeket az emeletes buszon egyensúlyozva, és alig akad olyan nap, amikor ne főznénk sokfogásos vacsorát. A munkámban is azt szeretem a legjobban, hogy megterhel: filmektől, sztárinterjúkon át komoly kutatómunkát igénylő írásokig rengeteg témával foglalkozom, és közben folyamatosan tanulok is. Igaza volt Voltaire Candide-jának: valóban az a kert a legszebb, amit mi öntözünk, az a padló ragyog a legtisztábban, amelyet magunk mosunk fel, az az étel a legfinomabb, amiben látjuk a benne rejlő munkát és kreativitást, és azok a kapcsolatok a legértékesebbek, amelyekért ha kell, minden nap vállaljuk a kemény munkát.