A "szaranyaság" mibenléte, avagy vess számot önmagaddal, anyukám!

Az első kérdés: te mit gondolsz az anyaságodról? Mielőtt erre válaszolnál, nézzünk meg pár anyatípust:

• a gyermekneveléssel kapcsolatban csak magadra hallgatsz,
• türelmed végtelen,
• a gyermekednek élsz, mindent tőle teszel függővé,
• próbálsz minél több időt vele tölteni.

• szereted átrágni magad az új gyereknevelési elveken,
• próbálod a gyereket partnerként kezelni,
• nagy hangsúlyt fektetsz a gyermeked szociális életének kialakítására,
• határozottnak érzed magad, de fontos mások véleménye is.

• már várandósan elkezded a gyermeknevelési könyveket bújni,
• minden döntésednek az anya-gyerek kapcsolat az alapja,
• sokszor „teszteled" az anyai hozzáértésedet,
• sokszor aggódsz, hogy jó anya vagy-e.

• abszolút autonóm lényként kezeled a gyerekedet,
• nem vezetsz be sok szabályt, de azokat kategorikusan betartatod,
• saját gyereknevelési elveid vannak, melyek mellett teljes mellszélességgel kiállsz,
• a konstruktív közös játékokat részesíted előnyben.

A fenti pár példából is látszik, hogy az anyák sokfélék lehetnek. Felesleges keresni egy etalont, és mindenkit ahhoz igazítani. Másként képzeljük el helyünket a világban, másként érvényesülünk, mások a nézeteink és a fontossági sorrendünk – ezek ráadásul bármikor változhatnak is. Anyaságunkat az is meghatározza, hogy milyen párkapcsolatban élünk, mennyire feszélyez a munkánk, milyen volt a várandósságunk, hány és milyen minőségű ember marad meg mellettünk... Az, hogy milyen anyák leszünk, nagyban elhatározás-, tudatosság- és környezetfüggő, de ezek mellett nem szabad elengednünk a tudatalattinkban lévő anyai mintát sem.

Bevallom, én jónak, de ezért keményen kordában kell tartanom a hozott anyai mintámat, és be kellett ismernem a gyenge pontjaimat. Persze lehetnék sokkal jobb is, időnként vannak szuper napok, amikor végig türelmes tudok maradni, érzem, hogy már-már nyálas szentimentalizmussal egymásra vagyunk hangolódva a kölykökkel. Ilyenkor lubickolok az anyaságban. Máskor viszont olyan távol vagyunk egymástól, mintha egy cápákkal teli óceán állna közénk. Ezek lezárása után szokott rendre lelkiismeret-furdalásokkal teli éjszaka és megbeszélős-bocsánatkérős reggel következni.

Számomra a legfontosabb, hogy hiteles legyek a gyermekeim szemében. Nehéz út volt, tele kétséggel, de felismertem, hogy például a pónikkal és a kisautókkal való szerepjáték nekem nem megy. Egyszerűen unom, ezáltal nem élvezet velem a játék sem. Így megkerestem azokat a közös pontokat, melyek valóban kikapcsolnak és szórakoztatnak engem is. Nem egyszerű beismerni anyaként, ha valami alapvetően elvárt dologban elbukunk, de feltétele annak, hogy mással pótolni tudjuk.

Túl engedékeny, túl szigorú, túl önző, túl önfeláldozó, túl tökéletes – ergo biztos szörnyű anya, mikor senki se látja –, túl labilis, túl türelmes... stb. A hátunk mögött bizony mindenki talál legalább egy dolgot, mellyel képtelen azonosulni – ahogy mi is másokon. Ez pedig totálisan rendben van így. Hisz végeredményben mindenki kompetensnek érzi magát a saját anyaságában, két teljesen egyforma nevelési, hozzáállási norma pedig igen ritkán találkozik össze.

• Ott állunk mi, akik ideális esetben jó anyának tartjuk magunkat, hibákkal ugyan, de nem eget verőkkel. Időnként megpróbáljuk magunkat kívülről látni, és onnan is megbizonyosodni arról, hogy jól csináljuk-e ezt a feladatot, mely csodás utazás és hihetetlen felelősség egyben. Önmagunk legfőbb kritikusaként vetünk számot napról napra, hogy mi az, amit elszúrtunk, és mi az, amit erősítenünk kell.

• Ott áll a környezetünk, akik megfogalmazzák – hol szóban, hol tettben, hol csak gondolatban –, hogy mi az, amin változtatva jobb anyák lehetnénk. Akik szava vagy mérvadó, vagy nem, akikben megbízunk, vagy csak legyintünk rájuk.

Bizony, az ő véleménye kell legyen a döntő, hiszen neki köszönhetjük ezt a szerepet. Azt, hogy életünk végéig számíthat ránk, és mindig, minden helyzetben kiállunk majd érte. Eléggé kimutatjuk-e, eléggé éreztetjük-e vele, hogy szívünk minden szeretetével öleljük akkor is, amikor nincs velünk? Erre a válasz egyértelmű: igen! A gyermekünk csodálattal tekint ránk, akkor is, amikor nem vesszük meg neki azt a játékot a boltban, nem engedjük a barátaival csavarogni, vagy amikor ránk csapja az ajtót, mert épp mindenkit feleslegesnek tart az életében. A gyermek már születése előtt szereti az édesanyját, és feltétel nélküli bizalommal van irányába. Azt a fajta szeretetet, amit ő érez, szinte lehetetlen megtörni. Ő az első perctől érzi, tudja a hibáinkat, velük együtt fogad el és szeret, még a halálunk után is.

Akinek soha, de soha sem jutott eszébe az, hogy lehetne jobb, aki sosem vetett számot egy rosszul sikerült nap után, aki egy pillanatra sem ijedt meg ettől a felelősségtől, és aki egyetlen dolgot sem bánt meg az anyai reakciói közül.