Egy anya vallomása, aki elveszítette a fiát

„Érzem a kimondatlan kérdéseket, érzem, ahogy mindenki azon csodálkozik, hogyan vagyok képes élni, járni, nevetni, azok után, hogy a fiam, Daniel 22 évesen meghalt. Ilyenkor legszívesebben azt felelném, hogy

Néha azt érzem, hogy mindjárt megjelenik a bokszeralsójában, valami nassolnivalóval a kezében, néha szinte érzem a közelemben a leheletét, de ha odapillantok, nincs sehol.

Néha azt képzelem, hogy nem is halt meg, hogy éppen a kedvenc focicsapata eredményeit latolgatja, vagy nekiindul az éjszakának a barátaival. Ilyenkor felkiáltok: „Hol vagy Daniel? Miért haltál meg?” De nem kapok választ. Az orvosai szerint egy nagyon ritka betegségben veszítette életét, aminek a lényege, hogy valaki, akinél korábban nem fordult elő epilepszia, váratlanul mégis rohamot kap. A legtöbben belehalnak, vagy ha túlélik, súlyos agykárosodásuk lesz, és senki nem tudja, pontosan kinél és miért fordul elő ez a betegség.

De nem is lényeges, a lényeg annyi, hogy a fiam halott, és én nem tudtam megvédeni őt. A fiam halott, én pedig élek, ami ellentmond a természet rendjének.

Azóta nem hallottam a hangját, hogy egy nap hirtelen megbetegedett. Amint a kórházi ágyában feküdt, mellé ültem, és elmondtam neki, hogy mennyire szeretem. Könyörögtem, hogy szólaljon meg, hogy jöjjön vissza hozzám, de nem felelt. A 79 nap alatt, amit a kórházban töltött, mindössze egyetlen könnycseppet láttam legördülni az arcán.

Most pedig, hónapokkal az után, hogy elment, úgy érzem, mintha itt lenne velem, és azt mondaná: „Szeress, anya, itt vagyok!” És a könnyeim hullanak, és nem jutok szóhoz, mert annyira tudnám még szeretni, ha itt lenne. A legrosszabb napokon leülök a laptopom elé, és megírom neki, hogy mennyire hiányzik, és elküldöm az üzenetet neki, az egyetlennek, aki értheti a fájdalmamat.

A barátai még át szoktak jönni hozzám, és elmesélik, mennyit jelentett nekik Daniel, és mennyire hiányzik nekik. És én biztatom őket, hogy meséljenek a munkájukról, a terveikről. A legtöbben először még nagyon félve mesélnek, mert azon aggódnak, nem okoznak-e nekem fájdalmat azzal, hogy nekik még vannak terveik, míg Danielnek már nem lehetnek. De aztán egyre lelkesebben kezdenek mesélni, és én a szavaik mögött Danielt hallom, és tudom, hogy ők is így vannak ezzel.

Én továbbra is keresni fogom Danielt, de már nem olyan kétségbeesve, mint eddig. Másokban fogom keresni, a barátaiban, az ismerőseiben, a kortársaiban. És közben a szavaira fogok gondolni, amiket nekem mondott: „Csak szeress. Itt vagyok.”