Epigenetika - A múlt traumáinak hatásai a jelenre

Az utóbbi években sokat hallani arrlól, hogy a világháborút elszenvedők leszármazottjainak életére komoly hatást gyakorol szüleik, nagyszüleik szenvedése. Transzgenerációs hatásként beszélünk a jelenségről, melyet először holokauszt-túlélők gyermekeinél figyeltek meg.

Mi az a transzgenerációs hatás?

2014-ben az atlantai Emory Egyetem egereken végzett kísérletéről készült tanulmány az egész világon hatalmas visszhangot keltett, az eredmény hatalmas szenzáció volt, ugyanis az egyetem kutatói bebizonyították, hogy nemcsak sejtállományunkat örökölhetjük generációról generációra, hanem a fájdalmat, rettegést és a szenvedést is.

A kísérlet úgy zajlott, hogy a vizsgálatot végző tudósok az egerek ketreceibe cseresznyevirág-illatot permeteztek, miközben az állatokat áramütésnek tették ki. Így a kis rágcsálóknál hamar kialakult az úgynevezett pavlovi reflex: a cseresznyevirág illata fájdalmat jelent, tehát ha megérzik, félniük kell. Eddig semmi meglepő nincs az eredményeikben, Pavlov ezen már rég túl volt, így ezt a részét a kíséletnek borítékolni is lehetett volna. Ám itt nem állt meg a történet. Megvizsgálták a kísérleti egerek utódait is, akik soha nem kaptak áramütést, tehát nem ismerték az érzést. Ennek ellenére, ha megérezték a cseresznyevirág illatát, azonnal úrrá lett rajtuk a rettegés, ráadásul nemcsak az első generációs utódokon, hanem a következő két generáción is. Az ok: a kísérletben használt egereknek és az utódaiknak az agyában a negatív érzések hatására a szaglásért felelős területeken változások jöttek létre, így megváltozott az idegrendszerük működése. Ez gyakorlatilag a transzgenerációs hatás.

Mit jelent az epigenetika?

Ha a szóösszetételt nézzük, akkor epigenetika az, ami a genetikán túl, felett van. Jelent ez egyáltalán valamit? Első hallásra talán nem, pedig az utóbbi néhány évben rengeteg genetikai és pszichológiai vizsgálatot végeztek és végeznek ezen a téren, azaz, hogy mennyire és meddig hatnak ránk a családunk idősebb, korábban élt generációinak érzései, tapasztalatai, és hol kezdődik az én?

Mert bizony a szülők, nagyszülők félelmei, átélt traumáinak emléke, az azokhoz kapcsolódó érzések és rájuk adott reakciók az utódokban is tovább élhetnek. Vagyis, bár öröklésről beszélünk, nem a géntérképen fellelhető génekben van a titok, vagy legalábbis nem abban az értelemben, mint amikor genetikáról beszélünk. Az epigenetika esetében inkább arról van szó, hogy adott ember szervezete hogy olvassa le a génjeiből az információt.

Tehát: a gén a DNS-ben kódolt genetikai információ, az epigenom pedig a génben lévő információk kifejeződése. Isabelle M. Mansuy, a neuroepigenetika professzora szerint úgy kell ezt elképzelni, hogy a genom a könyvtár, az epigenom pedig az olvasó. Az olvasó a könyvtárban azt a könyvet választja ki, mely az ő ízlésének, érdeklődésének megfelel, az abban olvasottakat pedig a saját szűrőin átengedve értelmezi.

Transzgenerációs hatás

Először holokauszt-túlélők gyermekeinél figyelték meg, hogy felmenőikhez hasonló lelki problémákkal küzdenek, és ahogy a túlélő szüleik, ők is érezték a bűntudatot, amiért ők nem haltak meg a haláltáborokban, míg mások igen. A „miért én élek?" érzése keltette feszültség tovább öröklődött a fiatalabb genrációkban.

Az amerikai polgárháborús hadifogoly apák háború után született gyerekeinél statisztikai vizsgálatok segítségével figyelték, hogy bár ők maguk nem szenvedtek, viszonylag rövid életük volt, rövidebb, mint azoknak az embereknek, akiknek a szülőjét nem bántalmazták, nem szenvedett el testi-lelki sérüléseket fogvatartóitól.

A II. világháborúban éhezők gyerekeinél pedig azt figyelték meg, hogy sokkal nagyobb eséllyel híztak el, mert beléjük volt kódolva, hogy amikor csak lehet, enni kell.

Tehát nagyon leegyszerűsítve, az epigenetika nem más, mint az, ahogyan a felmenőink átélte élmények és viszontagságok hatásait mi, utódok tudat alatt értelmezzük.