Húsvéti könyvajánló: erotika és romantika tavaszra

Februárban két fajsúlyos regénnyel vártam a tavaszt. Beleszaladtam egy Anne Frankról szóló dokumentumfilmbe, és azonnal elszégyelltem magam, amiért még nem olvastam azt a bizonyos naplót. Gyorsan beszereztem hát (Anne Frank naplója – Park kiadó), és pár hétig a Frank családdal éltem a hátsó traktusban. Érdekes kaland volt, legalább annyira, mint a puncikönyv, vagyis Diane Ducret A tiltott rés című műve (Európa kiadó).

Ebben a modern történelemkönyvben a belga filozófus-történész azt mutatta be, mi történt a nők „lába közével” Kr. e. 350-től 2006 szeptemberéig. Gondolataimat akkor Sokan meghaltak, hogy a vaginám és én ma boldogan élhessünk kezdetű cikkemben összegeztem, aminek már a címe sem kecsegtet túl sok jóval.

Ezek után kicsit nyugodtabb vizekre akartam evezni, valami élvezetessel, kevésbé drámaival akartam kikapcsolódni. Így Jodi Picoult-hoz fordultam, akinek Magányos farkasa (Athenaeum kiadó) pont olyan leleményes, furfangos és izgalmas, mint az írónő korábbi munkái. Mondjuk a lányával, Samantha van Leerrel közösen írt klasszikus tündérmeséi annyira nem nyerték el a tetszésemet, de ez a kötet most újra visszahozta a megszokott Picoult-hangulatot. Azt a jóleső borzongást, amit azóta érzek, hogy 2008-ban a kezembe fogtam a Tizenkilenc percet.

Jodi után jutottam el a Mystique klubba, vagyis Árvay Gréta Elmerülve című regénye (Athenaeum kiadó, 2015) által egy budapesti szvingerklubba. Jóleső érzés volt sok külföldi szerző után magyar írótól is olvasni. Sajnos azon műveknél, melyeket angolról fordítanak le, gyakran érzem azt a bizonyos „egyszerűséget”. A sok tőmondat és szóismétlés után ezért néha szándékosan iktatok be egy-egy hazai szerzőt is, hogy újra élvezhessem a sorokon át tartó, díszes, kerek, magyar mondatokat. Az Elmerülve kötetnek pedig nem csak a története, a nyelvezete is magával ragadott.

A Mystique egy fővárosi szvingerklub, az odalátogatók pedig hús-vér emberek, akik a saját problémáikkal, nyüglődéseikkel, kételyeikkel mennek oda, hogy kiéljék a vágyaikat, megtapasztaljanak újfajta érzéseket, és egy kicsit elfeledjék, kik is valójában. Mivel az „erotikus” lassan szitokszónak számít az irodalomban, inkább azt mondom, hogy szexi és izgató. Mert tényleg az.

Az erotikus regények iránti ellenszenvemet csak tovább erősítette Alex Fiddler Nem úrinőnek való című könyve (Trivium kiadó). Lehet, hogy én voltam túl úrinő az „Egy örömfiú 12 hónapja” alcímmel ellátott regényhez, de egyszerűen nem jött át. Úgy éreztem, mintha apróra zsugorított testem bekerült volna egy férfi fejébe. Az elméjébe, a legbensőbb vágyaiba, az agya legperverzebb és legsötétebb bugyraiba. Egy olyan, számomra már-már sokkoló, elrettentő világba, ahol a pasik nem türtőztetik magukat, ahol már el sem játsszák, hogy az alattuk fekvő nő vagy annak érzései, vágyai érnek/számítanak bármit is. Egy olyan helyre csöppentem, ahonnan kizárólag menekülni akartam.

Az elképzelés mondjuk nem volt rossz. A terv, hogy megismerhetjük egy szingli férfi látásmódját is, először kifejezetten érdekesnek ígérkezett. A legtöbb szexregényt ugyanis nők találják ki nőknek, egy férfiaggyal írott szexfantázia-kötet pedig akár jól is elsülhetett volna. De ez kizárólag pornó, csak nem egy videóban, hanem betűkkel leírva. (És még csak nem is olyan expornós Sasha Grey-stílusban.)

Az első fejezetben a három szűz, 16 éves tinilány anális „kényeztetése” jól megadja az alaphangot a regényhez, melyből sajnos számomra kizárólag az derült ki, hogy a férfiak nem tudnak, és nem is akarnak megtudni semmit a női testről, illetve a nők szexualitásáról. Ezt pedig igencsak elkeserítő.

Brittainy C. Cherry Elements-sorozatának második kötetéig, a Tűzesőig (Libri – Insomnia) igen különös úton jutottam el. A borítója alapján ítéltem meg egy könyvet, méghozzá a Lebegést, a sorozat első részét. És milyen jól tettem. A regény teljesen letisztult fedelén mindösszesen egy gyönyörű férfi volt, aki szomorúan tekintett a föld felé. Már a könyvesboltban ácsorogva tudtam, hogy ő bizony kell nekem, mert meg akarom ölelni, meg szeretném vigasztalni, függetlenül attól, miről szól a sztori. Hogy végül miként hatott rám a könyv, arról itt írtam korábban.

Az persze nem is volt kérdés, hogy amint kijön a következő rész, ott folytatom, ahol az előzőt abbahagytam. Leszámítva, hogy a két történetnek köze sincs egymáshoz, sőt, a Tűzeső több évet is visszaugrik, és egy tiniszerelembe kalauzol, ami elsőre talán furcsa lehet. Még csak az egyharmadánál tartok, de lenyűgöz, ahogyan az írónő képes egymás után dobálni a fordulatokat, totálisan megdöbbenteni öt- vagy tízoldalanként, és minden figyelmeztetés nélkül teljesen új irányba vinni a történetet.

Ami pedig sorban áll nálam, az A pesti nő (Athenaeum kiadó). Izsó Zita és Bach Máté kötete lesz a következő, ezt már most tudom. Mert tősgyökeres pesti nőként már a cím alapján megszólítva érzem magam, amint pedig felcsapom a könyvet, és mélyen beleszippantok, rögtön tudom, hogy jó helyen járok. Hogy jobb helyen nem is lehetnék. Hogy a költő és fotós páros olyan titkos zugokba visznek majd el, amerre még sosem jártam Budapesten. Életekbe, amiket másképpen nem ismerhetnék.

És hogy milyen is igazából a pesti nő? Egyéniség, büszke, és tud küzdeni. Vannak kedvenc helyei a városban. A saját életét éli, a saját tikaival. Nem számít, honnan jön, és hová tart – most nagyon ott van, és mesél. Mert van története: életről, halálról, szeretetről.

Ami mellett pedig nem lehet elmenni szó nélkül, az Haász János Felnőtteknek nem (Athenaeum kiadó) című könyve. Ez ugyanis nem egy sima verseskötet, ami kizárólag svéd típusú gyerekverseket tartalmaz. Ez egy olyan különleges könyv, melynek lapjain crossmédia effektek találhatók. Ez pedig azt jelenti, hogy nem csak Haász János verseit és Merényi Dániel rajzait kapja az olvasó, hanem okostelefonja segítségével egy új valóságba csöppen, ahol a grafikák és a történetek is életre kelnek.

De hogy mit is jelent pontosan a LIVEPRINT, és miként kel életre egy könyv, az alábbi videóból kiderül: