Miért imádjuk néha, ha mások pórul járnak? A tudomány megfejtette a gonoszkodás titkát!

Valljuk be őszintén, te is érezted már azt a csintalan, bizsergető örömöt, amikor a magát mindig tökéletesnek láttatni akaró, rendkívül irritáló kollégád kávét önt a hófehér ingére. Vagy amikor a filmben nem a szuperhősnek, hanem a karizmatikus, világuralomra törő gonosznak szurkolsz. Sőt, talán még akkor is, amikor te kapod el az utolsó szelet pizzát mindenki más elől. De mielőtt még önostorozásba kezdenél, és a lelked legsötétebb bugyrait kutatnád, megnyugtatunk: ez a fajta káröröm teljesen normális. Sőt, a tudományos alapja is van, hogy miért élvezzük néha ennyire a saját kis sötét oldalunkat.

A káröröm édes íze: avagy miért jó nekünk, ha megdöglik a szomsz éd tehene…

A káröröm egy érdekes kifejezés. Ugyan miért kéne a kárnak örülni? A kárörvendésre hajlamos emberek általános vélekedés szerint sznobok és velejéig romlottak, de a pszichológusok szerint ez egyáltalán nem biztos, hogy így van. Sokan sznob viselkedésnek tartják, pedig egyszerűen csak társas összehasonlításról van szó. Amikor valaki, akit irigylünk, vagy aki nálunk sikeresebbnek tűnik, pórul jár, az a mi agyunkban egyfajta igazságtételként csapódik le, hogy „Lám, ő sem különb!”.

Egy 2013-as tanulmány kimutatta, hogy az alacsonyabb önértékelésű emberek hajlamosabbak a kárörömre, mert a másik botlása egy pillanatra feljebb löki őket a saját képzeletbeli ranglétrájukon. Szóval, amikor legközelebb mosolyra húzódik a szád, mert az irritáló szomszédod kocsiját centi vastagon letojták a galambok, akkor csak annyi történik, hogy az egód lepacsizik a válladon ülő kisördögöddel. Ez egyfajta kárörvendés, amit nem feltétlenül kell szégyellni.

Miért imádjuk annyira a gonosz karaktereket a filmvásznon?

Miért imádjuk Jokert, Darth Vader-t, Hannibal Lectert, vagy akár Szörnyella de Frászt? A zseniális karakteralkotáson túl a korlátlan szabadság a válasz. Ezek a karakterek fittyet hánynak a társadalmi normákra, a szabályokra és az elvárásokra. Azt teszik, amit akarnak, és nem kérnek bocsánatot érte.
A pszichológia ezt úgy nevezi, hogy helyettesítő megtapasztalás (vicarious experience). A biztonságos moziszékből vagy a kanapéról nézve kiélhetjük a legvadabb fantáziáinkat anélkül, hogy annak bármi következménye lenne. A gonosz karaktereken keresztül felfedezhetjük a saját elfojtott agressziónkat és a szabályszegés iránti vágyunkat. Ők a mi sötét oldalunk rocksztárjai, akik meg merik tenni mindazt, amire mi soha nem vetemednénk. Ez a fajta rosszindulatú ember jellemzői iránti vonzalom valójában a saját korlátaink feszegetéséről szól a képzelet világában.

A tudomány a bűn mögött: Dopamin és a „Sötét Triád”

És hogy mi zajlik le közben a fejünkben? Amikor valami „rosszat” teszünk – legyen az egy ártatlan pletyka vagy a sorban való előzés –, az agyunk jutalmazó központja aktivizálódhat. Egy kis szabályszegés, egy apró lázadás adrenalin és dopaminlöketet adhat, ami az öröm és az elégedettség érzéséért felelős. Ez egyfajta mini adrenalinfröccs, ami kizökkent a mindennapok unalmából, és részét képezi az emberi viselkedés típusok sokszínűségének.

Sőt, a pszichológiában létezik a „Sötét Triád” fogalma is, ami három személyiségjegyet foglal magában:

• Narcizmus: Önmagunk imádata és felsőbbrendűség érzése. 
• Machiavellizmus: A manipulatív, számító viselkedés. Ez a rossz akarat és az összehasonlítások mestere. 
• Pszichopátia: Az empátia hiánya és az antiszociális hajlamok, melyek gyakran viselkedészavar formájában jelentkezhetnek, akár már gyermekkorban is. Ez a gonoszság szélsőséges megnyilvánulása. 

Bár ezek ijesztően hangzanak, a legtöbb emberben van egy csipetnyi mindháromból. Egy kis narcizmus segít abban, hogy magabiztosak legyünk és fejlesszük az önbecsülésünket. Egy csepp machiavellizmus jól jöhet a munkahelyi taktikázás során. Az pedig, hogy néha képesek vagyunk kikapcsolni az empátiánkat (például egy videojátékban), megvéd minket a felesleges stressztől. Ez nem feltétlenül jelent lelkiismeret-furdalást, hanem sokszor a helyzetfelismerés része.