6 dolog, ami miatt szívás az online randizás 2025-ben – Pasiszemmel

Tudod, régen elég volt, ha volt egy jó sztorid, fel tudtál normálisan öltözni és nem nyomtad le az első randin a hölgyeményt a lelked sötét bugyraiba. Sokat változott a világ, főleg a COVID óta. Ma már egy rosszul időzített gif is véget vethet a szikrának. És nem azzal van igazából a baj, hogy az online társkeresés során óvatosak az emberek és magasabbak lettek az elvárások, hanem hogy mindenki elvár, de senki sem akar igazán elköteleződni. Tudom, tudom kell a fenének nekem fent lennem társkereső applikációkon... De nyugi, nem sokáig leszek rajtuk, mert amit ott tapasztalok, az egyenesen siralmas. Ráadásul a randi appok a telefonom tárhelyét is megzabálták.

1. Online társkeresés = mindenki herceget akar, de senki nem akar hercegnő lenni

Volt egy lány, aki az első üzenetben megkérdezte: „És te mitől vagy különleges?”
Mondtam valamit – valami közhelyeset, beismerem. Nem válaszolt többé. A gond nem az, hogy különlegesnek kell lennem. Hanem hogy elvárják tőlem a figyelmességet, a humort, a stabilitást, a múltfeldolgozást, az önreflexiót, a spiritualitást és a vastag bankszámlát, miközben visszafelé nem kapok semmit. Még egy valamire való beszélgetést sem. Bezzeg, ti csajok, folyton arra panaszkodtok, hogy mennyi bamba marha ír rátok Tinderen, akik két mondat után már képet akarnak küldeni a férfiasságukról… Nem nagy öröm velük egy várólistára kerülnöm…

2. Lehet válogatni, de túl sok az opció

Volt idő, amikor egy új ember megismerése valódi esemény volt. Most már csak egy jobbra húzás és jön is az újabb profil. Egyszer csak sikerül „matchelni” és ha írok, akkor válaszra sem méltatnak. Valószínűleg túl sokan vagyunk a húspiacon. Amíg mindenki csak nézelődik, a legjobb minőségű wadyu marha is ott sorvad el a polcon, mert senki nem veszi a fáradtságot, hogy egyáltalán megszagolja. De én sem vagyok szent: ha jön is egy match, akkor is elkezd ugrálni a vállamon a kisördög, hogy: „minek feccölj bele energiát, ha lehet, hogy holnap jön valaki még jobb?”. Egyszerűen képtelenség képek és szöveg alapján eldönteni, hogy ki éri meg az energiabefektetést.

3. Nincs második esély

Egyszer egy randin mondtam egy viccet. Tényleg elég bénácska szóvicc volt, de a lány arca lefagyott. A randi további részében nem sokat beszélgettük. Én próbáltam kihúzni belőle információ morzsákat, de nem mondhatnám, hogy sok sikerrel jártam. Két nap múlva már le voltam tiltva. Nem mondtam obszcén dolgokat, sem olyat, ami tolakodó vagy sértő lett volna. Egyszerűen valószínűleg csak nem passzoltam a hangulatához. Vagy az is lehet, hogy a fejében lévő forgatókönyvben más volt megírva.

4. Az őszinte kommunikáció kihalt, mint a floppy lemez.

Régen a leggyakoribb két mondat, ami egy sikertelen randi után elhangzott az ez volt: „Figyelj, nem érzem a szikrát. Nem miattad, egyszerűen nincs meg a kémia.” Manapság ehelyett jön a ghosting. Van, hogy alattomosan támad, mint egy thrillerben. Először csak kevesebbszer ír. Aztán már csak akkor, ha te írsz rá. Végül aztán már arra sem válaszol. És ott maradsz egy randiemlékkel, két feleslegesen felkapott ruhadarab és egy kétsoros utolsó üzenettel a tarsolyodban. És ami még rosszabb: már nem is lep meg. Mert hozzá vagyunk szokva. Mert ez a szabvány.

5. Kevés empátia, sok filterezett profilkép

Az egyik legkiábrándítóbb dolog, amikor valaki rád ír (!), te meg örülsz, mint kezdő buldog a sípoló játéknak, és lendületből belevágsz a beszélgetésbe. Aztán jön a hidegzuhany: az illető kb. annyi lelkesedéssel vesz részt a párbeszédben, mint a tejallergiás egy sajtkóstolón.

– ...Mit szeretsz akkor, amikor nem dolgozol? Mondjuk hétvégén? :) 
– Sok mindent.
– Szóval titok? Azért egyet elárulnál, kérlek? Kezdem én: edzek, basszusgitározom, vagy pedig zenét szerkesztek. Téged mi tesz boldoggá?
– Ha alszom… Mesélj valamit!

Hát kérem, ez így észvesztően unaaaalmaaaas! Mintha nem is ember lennék, hanem egy podcast. Vagy egy AI asszisztens, aki épp arra próbál rávenni, hogy beszélgess már vele. Mintha már nem tudnánk úgy nézni egymásra, mint érző emberekre. Mintha mind két lábon rohangáló multimédiás élményközpontok lennénk, de ha valaki nem elég kellemes, akkor szia, úgyis jön a következő.

6. Nem is társat keresnek az emberek, hanem lelki szemetest

Szeretünk panaszkodni. Ez van, ez a közösségi malter anyagunk – ebben tapicskolunk már generációk óta. De azért az túlzás, hogy még két mondatot nem váltottam valakivel, és máris egy lelki fekete lyukba zuhanok bele. Legyen bármilyen szép a lány, a kíváncsiságomat nem lehet ezzel felcsigázni, sőt! Őszintén, nekem is voltak mélypontjaim az életben, megértő és empatikus vagyok, de ha mindig ide kanyarodunk vissza, akkor hamar búcsút intek. Én nem vagyok se pap, se terapeuta, sem szociális munkás, és főleg nem lelki segélyszolgálat. Párt keresek itt, nem kuncsaftot. Ha nem muszáj, nem akarok mások érzelmi hányósvödre lenni. 

Végszó

Szóval hölgyeim, én ezennel le is töröltem az összes tárkereső appot a telómról és inkább kimegyek az utcára leszólítani valakit, vagy társasozni, táncolni és egyéb közösségi eseményekre járni, minthogy a jobbra húzásoktól várjam a csodát. Legalább láthatom a másik szemében az érdeklődést és biztos lehetek benne, hogy nem egy mesterséges intelligencia van a másik oldalon. Biztos, hogy lesznek olyanok köztetek, akik el fognak hajtani és majd arról panaszkodnak a barátnőjüknek, hogy „már megint bepróbálkozott egy gyökér”, de ezt még mindig szívesebben bevállalom, mint az online társkereséssel járó megannyi fölösleges macerát.