Nők a druidák között? A kelta papnők ismeretlen története

A kelta népek kultúrájának zászlóvivői nagy tudású varázslóik voltak, akiknek szerepe messze túlmutatott a szakrális világon. Egyes feljegyzések szerint a druidák köreiben nők is voltak, mely új megvilágításba helyezi az ősi társadalmakat. Vajon mi lehet a női druidák ismeretlen története?

Kik voltak a druidák?

Az ősi kelta társadalmak jellegzetes képviselői voltak a druidák, akiket tévesen papokkal azonosítanak, pedig szerepük ennél jóval sokrétűbb volt, néhányuk pedig még az uralkodóknál is nagyobb hatalommal bírt. Szakrális szertartások vezetése mellett tudósok, filozófusok, bírák, orvosok, valamint politikai tanácsadók voltak.

A legtöbb ember fejében bölcs, fehér szakállú öregember képe jelenik meg a szó hallatán, ami nem véletlen, minthogy a druidák képzése mintegy 20 évet vett igénybe. A történelmi forrásokban, valamint a kelta, első sorban ír mitológiában viszont női druidákról, misztikus varázslónőkről is maradtak fenn emlékek, akik aktívan részt vehettek a kelták hétköznapi életének alakításában.

Misztikus nők, női druidák a kelta népek folklórjában

Noha a kelta társadalmak alapvetően patriarchálisak voltak és jószerivel kizárólag 1. századból származó római feljegyzésekre támaszkodhatunk – melyekről jól tudjuk, hogy hajlamosak maguk világképére hajlítani a valóságot – feltételezhetően a nőknek több joguk volt, mint más népek esetén. (Egyes szerzők egészen odáig merészkedtek, hogy bizonyos törzsek matriarchálisak voltak.)

Az ír mitológia bandruí néven említi a női druidákat, akik legtöbbször nevelőkként, tanácsadókként tűnnek fel a népmesékben: Biróg egy híres jósnő volt, Tlachtga tiszteletére még fesztivált is tartottak a középkorban. A breton mitológia mágikus lényei, a korriganok egyes leírások szerint gyönyörű hajadonok voltak, akik a női druidák leszármazottai.

Azonban történelmi, régészeti források is beszámolnak druida nőkről.

Mit mondanak a történetírók a női druidákról?

Még ha nem is minden esetben nevezi meg őket, számos ókori szerző tett említést a kelta társadalmakban vezető, szakrális szerepet betöltő nőkről. Az egyik első írásos említés róluk Plutarkhosz tollából származik, aki arról számolt be, hogy háborúk idején a béketárgyalásokba nőket is bevontak, bíráskodtak, de gyakran voltak közvetítők a szövetséges Karthágóiakkal.

Tacitus Britannia római megszállásáról szóló beszámolójában egy csoport női druidáról számol be, akiket Mona, mai nevén Anglesey szigetén mészároltak le, ahogy női harcosokról is tesz említést. Cassius Dio egy Ganna nevű asszonyról tesz említést, aki hivatalos útra ment Rómába, ahol Vespasianus császár fia, Domitianus fogadta. A hagyomány szerint a harcos kelta királynő, Boudicca is női druidák leszármazottja volt.

Artemidorus Ephesius, valamint Strabo görög földrajztudósok és történetírók a Bretagne-hoz közeli Sein sziget szűz druidáiról írtak, ahova férfi nem tehette be a lábát. Őket nevezték Gallizenae-nak akik viszont alkalomadtán a szárazföldre mentek férfiakkal találkozni. A női druidák később a keresztény írásokban is megjelentek, de korai hittérítők is beszámoltak a velük való találkozásról.

Számos régészeti emlék is megerősíti a női druidák létezését: az i. e. 4 századi Moselle és Rajna folyó közötti temetkezési helyeken olyan mellvértet viselt, amilyen tisztesség csak egy papnőnek járhatott a kelta társadalomban. A Vix-síremlék szintén valószínűsítik, hogy egy druida nőé lehetett, ám a régészek véleménye szerint elképzelhető, hogy „csak” egy hercegnőé volt.

A római hódítás és keresztény hitre térítés végül véget vetett a druidák társadalmának, így ősi tudásuk, valamint ezeknek a misztikus nőknek a története a múlt homályába vész.