Nem csak a kamaszkorban lehetséges olyan nyári vakáció, ami megváltoztatja az életet: Morgan Freeman megmutatja, hogy még egy zsémbes vénembernek is mindig megvan az esélye az újrakezdésre. Monte Wildhorn csodálatos nyara, kritika.
Kevés dolog áll jobban egy idősödő színészlegendának, mint ha mogorva öregembert kell alakítania. Ezt legtöbbször eddig Al Pacino bizonyította be, de most Morgan Freeman is újra megerősíti a tételt. A szakmai tudásából adódóan könnyedén hozza a karakterét meggyötrő és világutálatig juttató élet minden érzékletes nyomát, az ilyenkor szokásos szellemesen cinikus beszólások adta magas labdákat pedig élvezettel csapkodja le.
Ilyenből pedig akad jó néhány: a történetben fiatalon tolószékbe kényszerült írót alakít, aki a Vadnyugaton játszódó regényeivel lett híres - és aki a felesége halála óta végleg abbahagyta az írást, meg úgy általában minden mást is, a viszkizés kivételével. A családja úgy gondolja, ráfér egy kis környezetváltozás az öregre, így hát bezsuppolják őt egy vakáció erejéig a tóparti nyaralójukba. Az egyetlen társasága egy lusta kutya - no meg a szomszédai, egy vonzó elvált anyuka a három lányával. Ahogy az ilyenkor lenni szokott (a filmekben), a mogorva vénember egyre közelebb kerül a barátságos családhoz, annak is főleg egyik lánygyermekéhez, aki a fejébe veszi, hogy megtanulja tőle: hogyan kell történeteket írni.
Morgan Freemannek csak egy dolog áll jobban, mint ha mogorva öregembert kell alakítania: az, amikor bölcs öregembert alakít. Ez a pillanat pedig hamar bekövetkezik a Monte Wildhorn csodálatos nyarában, talán túl hamar is. A film elég gyorsan elintézi az átmenetet, nem is igazán motiválja minden fázisát, így kicsit túl gyorsnak tűnik. Ez azonban azért nem igazán jelent problémát, mert a hasonló típusú filmektől eltérően ez a mozi nem (csak) arról a folyamatról szól, ahogyan egy új környezet és az emberi közelség felolvasztja egy mizantróp ember szívét.
A Monte Wildhorn csodálatos nyara nézhető egy egészen különös szerelmes filmként is: egy nyilvánvalóan soha be nem teljesedhető érzelem történeteként két ember között, akiknek pont egymásra van - lenne szükségük. Továbbá értelmezhető "mester és tanítványa"-moziként is, ahol a tanulási folyamat az írásról, tágabb értelemben történetek kitalálásáról, még tágabb értelemben magáról a képzeletről szól.
Rob Reiner rendező a nyolcvanas évek Hollywoodjának kiemelkedő alkotója volt: több műfajban is olyan filmeket tett le az asztalra, amelyek azóta alapműnek számítanak, mint a romantikus filmek között a Harry és Sally, a tinimozik között a Tuti dolog, a koncertfilmek között A turné, a thrillerek között pedig a Tortúra. Az azóta készült filmjei révén viszont sokkal inkább számít már egy megbízható hollywoodi iparosmesternek, és ezt valahol a Monte Wildhorn csodálatos nyara is bizonyítja. Magas színvonalon kivitelezett, nagyon emberi, szerethető film, ami után jó érzéssel jövünk ki a moziból - és ami kicsit több ambícióval, és főleg a dupla és könnyes befejezés ügyesebb megoldásával még emlékezetesebbé válhatott volna.
Tippünk: Nézd meg a film előzetesét!
|
- akik fogékonyak a csendes, szívmelengető emberi történetekre
- akik szeretik az itt minden eddiginél imádnivalóbb Morgan Freemant
- akik valami mozgalmas, pörgős, feszült filmre vágynak
- akik nem hisznek a képzelet hatalmában