Happy Gilmore 2: sztárparádé, nosztalgia és egy csipetnyi fáradtság − Kritika

Van valami megnyugtató abban, amikor Adam Sandler új filmmel jelentkezik a Netflixen. Olyan ez, mint amikor vasárnap délután visszakapcsolod a tévét, és már előre tudod, hogy valami régi Sandler-film megy – mondjuk az Apafej vagy a Billy Madison, és egyszerűen csak jól vagy tőle. Néhány napja dobogós helyen megy a Netflixen a Happy Gilmore 2: kritikánk következik. 

Happy Gilmore 2 – Amikor a nosztalgia már majdnem elég

Nincs világmegváltás, nincsenek bonyolult karakterdrámák, de van egy fura biztonságérzet, amit csak az tud adni, aki 20 éve ugyanazt a hangot üti meg a vásznon. És most itt van a Happy Gilmore 2 és ugyanaz az érzés csapott arcon, amit már megszoktam, csak egy kicsit fáradtabban.

Adam Sandler újra a golfpályán, újra az ütő mögött, újra az ismerős, már-már ikonikus karakter bőrében. A sztori? Nos, semmi forradalmi. Happy már nem annyira happy, hanem egy öregedő legenda, aki kénytelen visszatérni, hogy megmentse az unokaöccsét - vagy fiát? testvérét? a film is csak félgőzzel magyarázza el - a gonosz PR-mogulok karmaiból, miközben újra szembenéz régi riválisaival és új ellenségeket is szerez. Klasszikus Sandler-recept, csak most már egy gluténmentes nosztalgiával.

Vigyázat, sztárdömping!

Ami viszont döbbenetes – és valahol zseniális –, az a sztárdömping. Itt van például Bad Bunny, aki egyszer csak megjelenik a golfpályán, és úgy néz ki, mintha véletlenül keveredett volna be a forgatásra, de aztán ott is maradt. A játéka? Mondjuk úgy: nem zavar sok vizet, de elég ahhoz, hogy kétszer is megnézd, tényleg ő-e az. És igen, tényleg. De rajta kívül is van itt minden: visszatér Ben Stiller, feltűnik Kevin James, sőt még Shaquille O’Neal is beugrik egy cameóra, és persze Rob Schneider sem maradhatott ki. Mert mi az az Adam Sandler-film Rob nélkül? Semmi.

Nem túl hosszú, nem túl giccses, csak egy őszinte és csendes főhajtás, amivel Adam Sandler újra megmutatta, hogy neki tényleg fontosak azok az emberek, akikkel dolgozott. És nekem, mint nézőnek, aki ezeken a filmeken nőtt fel, ez a rész tényleg betalált.

Van benne szív, van benne humor

Mert igen, én szeretem Adam Sandler filmjeit. Akkor is, ha tudom, hogy nem mindegyik jó. Akkor is, ha néha kínosan hosszúak a poénok, vagy már túltolják a blődséget. De van bennük valami gyermeki – nem gyerekes, hanem őszinte –, amit kevés más mai film tud felidézni. Ezek a filmek mindig kicsit visszahozzák számomra azokat a hétvégi tévés napokat, amikor még nem volt streaming, csak a vasárnapi délutáni műsorsáv, és amikor egy 50 első randi újra és újra le tudott kötni.

A Happy Gilmore 2 pont ilyen. Egy hatalmas nosztalgia bonbon, ami finom, még ha már nem is olyan friss. Van benne szív, van benne humor, és még ha a lendület már nem is a régi, a szerethető karakterek, a régi barátok és a jól ismert hangulat elég ahhoz, hogy újra elhiggyük, Sandler még mindig tud valamit. Csak már nem akar túl sokat mondani.

A film természetesen nem hibátlan – sőt, talán túl hosszú, a történet néha szétesik, és a poénok fele már csak félmosolyt ér –, de ha szeretted az első részt, ha érted Sandler világát, akkor pontosan tudod, mire számíts. Nem több, nem kevesebb.

Értékelés: 10/7

Nézném újra? Igen. Nevettem? Többször is. Hiányzott? Kicsit igen. Jobb lett volna, ha 10 évvel ezelőtt készül el? Talán. De akkor nem lenne most ennyire szívmelengető. És néha ennyi pont elég.