D. Tóth Kriszta: "Elengedtem a görcsöt, hogy mindenáron meg akarok felelni"

komfortzóna Szily Nóra regény női szerepek selfie női közösség D. Tóth Kriszta újságírás író
Clock icon
Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.
Felkaptam a fejem, amikor megláttam a nevét a Sántakutya, az igazmondó show szereplőinek sorában a Dumaszínház programjai között. Grecsó Krisztián, Litkay Gergő, Vajdai Vili és Meskó Bertalan mellett egyetlen női fellépőként stand upolt. Ő, akit sokáig viszonylag statikus szerepben láttunk a híradóban, aztán saját talkshow-t vezetett, majd a képernyőt maga mögött hagyva az írásnál kötött ki. Második regénye még mindig a sikerlistákon. Merre kanyarog az útja D. Tóth Krisztának?

Újra és újra kikandikálsz a komfortzónádból. Pedig 40 tájékán hajlamosak vagyunk a kockázatokat látni, és inkább nyugton maradni. Mi motoszkál benned?

Ugyanaz, mint eddig, csak sokkal bátrabban hagyatkozom az ösztöneimre. Ha valamihez kedvem van és kipróbálnám, akkor megteszem. Ha valamit adott az idő múlása az a bátorság. Hogy vállalom - ez vagyok én. Akkor is, ha nem tökéletes.

Fotó: Faluhelyi Fanni/Life.hu

Ahogy az igazmondó show-ban is. Görbe tükörbe nézve végigvetted az életed állomásait.

Ennek is volt kockázata, de épp ettől izgalmas. Bíztam a szervezők, a Kultúrkombinát és a Dumaszínház munkatársaiban, akik felkértek. Azt gondoltam, hogy ha ezek az emberek rám gondoltak egy ilyen névsorban, akkor talán tényleg van bennem valami. Aztán ha nem úgy sikerül, akkor ilyet többet nem vállalok el. Végül remek este lett belőle, de akár kudarc is lehetett volna. Valószínűleg azt is a korral tanultam meg, hogy nem tragédia, ha az embert kudarc éri. Másnap ugyanúgy felkel a nap, bele kell nézni a tükörbe és bele is lehet. A kudarc ugyanis nem azonos veled, önmagaddal - ahogy a siker sem. Ezt fontos megtanulnia mindenkinek, főként annak, aki az alkotásból, önkifejezésből él. Néha melléfogsz, néha pedig belenyúlsz a tutiba. Ettől azonban nem leszel sem több, sem jobb ember. Önbizalmat, tartást, lendületet, örömöt, lehetőséget ad - de az sem te vagy. "Ne hidd el a hírverést magad körül" - ahogy mondani szokás.

Volt olyan, amikor elhitted?

Persze, aki ott volt ezen a fellépésen, hallotta, ahogy te is. Ez a stand up is arról szólt, hogy nekem is végig kellett járnom ezt az utat, mint ahogy mindenkinek. A nyomasztó reggelekkel, azzal, hogy kis túlzással egy hétig alig merek kimenni az utcára, annyira szégyellem magam, olyat hibáztam. Ráadásul ország-világ előtt, mert olyan a munkám - amit ráadásul én választottam, úgyhogy még egy szavam sem lehetett. De vállalni kell a felelősségét, és továbbmenni, ami persze akkor nehéz...

Meglepett, hogy előszedted, felidézted az életed kínos pillanatait, a "bakikat", amikért anno kaptál hideget-meleget. Azt gondolnám, örül az ember, ha ezek a feledés homályába merülnek.

Sosem felejtem el őket, mert kötelező belőlük tanulni. El kell fogadni, ha az ember bohócnak áll, akkor néha a közönség előtt fog hasra esni, és nem mindig úgy, hogy az része a show-nak, hanem egyszerűen csak megbotlik valamiben. És persze ezek a botlások sokkal nagyobbat szólnak, mint a sikerek, vagy az, ha az ember egyszerűen csak jól teszi a dolgát.

És könnyeden, könnyedén meséltél a botlásokról. Mi meg együtt nevettünk veled.

A tévében soha nem voltam olyan laza, mint ott.

Miért?

Mert elengedtem a görcsöt, hogy mindenáron meg akarok felelni. És hozzátartozik az is, hogy sokkal jobban vagyok! Amikor az ember úgy áll közönség elé színpadon vagy stúdióban, hogy erős, hogy jó helyről jön és nem nyomasztja sok minden a kulisszák mögött...

...amit egyébként a nézők előtt leplezni kell.

Igen, ami nem a közönségre tartozik, de mégis rád van írva. Ha harmóniát sugárzol, akkor nagyobb eséllyel lesz jó, amit csinálsz. Ez történt most is.

Fotó: Faluhelyi Fanni/Life.hu

A mindennapokban is "stand upos" vagy? Ha kandikamerával figyelném az életedet, akkor a társaságban is a kör közepén látnálak, poént poénra halmozva?

Ez édesanyám volt, akiről most beszélsz. Ilyen szempontból talán inkább apura hasonlítok. A kíváncsiság a legerősebb tulajdonságom, ezért ha bekerülök egy társaságba, akkor az elején inkább megfigyelek, fokozatosan oldódom fel, végül elfoglalom a helyem abban a minitársadalomban, ahol éppen vagyok. Sokat gondolkodom mostanában a felnőtt barátságokon, a nőtestvériségen, a női szolidaritáson. Tudod, én kaptam egy óriási ajándékot az élettől. Az elmúlt néhány évben a sportnak, a táncnak köszönhetően bekerültem egy nőtársaságba, amely mára igazi testvériséggé vált. Pedig sokfélék vagyunk, filmes, főállású édesanya, fejvadász, fogorvos, bútorkereskedő. Együtt táncolunk hetente kétszer egy órát, és utána ott maradunk 15-20 percre kávézni. Egy csoport erős nő, akik ahelyett, hogy nyírnák egymást, inkább támaszai lettek egymásnak.

Mint a könyvedben, a Húszezer éjszakában.

Igen, csak többen vagyunk, mint a regényben. Nem valljuk feltétlenül ugyanazt a világról, de ez nem baj, sőt jó. Fontosak lettek ezek az órák.

Várjunk csak! Hiphoptánc? Hm. Ha jógát mondtál volna, talán jobban érteném. Mi neked a tánc?

Szerinted mi?

Nekem az önfeledtség jut eszembe elsőként.

Pontosan! A tánc az a kegyelmi állapot, amikor csupán a zene van, a koreográfia és te. Ennyi.

Amit mostanság oly sokat hallunk - légy jelen a mostban?

Tényleg semmi más nincs, csak az a pillanat. Utána persze megnézem a telefonomat, és ott vibrálnak az e-mailek, de amíg táncolunk, addig megszűnik a külvilág. Mindenkinek kívánom, hogy legyen legalább egy ilyen órája hetente. Mindegy, hogy horgászni megy, varrni vagy épp hiphopot táncolni. Találja meg magának a társaságot és egy ilyen nőtestvériséget.

Fotó: Faluhelyi Fanni/Life.hu

A könyved már a saját útját járja, bár nyilván annak révén találkozol a közönséggel. Most láthattunk a stand up színpadon. De egyébként hogyan telnek a napjaid?

Nehéz elmagyarázni, hogy nekem nem kell az "egyébként". Az írni, alkotás nem egyébként történik, hanem főfoglalkozás. Mellette UNICEF nagykövetként is sok feladatom van. Kampányok, rendezvények, adományszervezés, iskolai tanítás... Most sokkal közvetlenebb a kapcsolatom a közönséggel, mint amikor képernyőn voltam. Természetes, ha valaki 15-20 évet eltöltött szem előtt, akkor felmerül a kérdés, mikor láthatnak és mikor térek vissza. De most megfordult a sorrend. Első az írás és a családom.

A második könyved is sikeres lett, de a tegnap nem garancia a mára. A léc talán egyre magasabb.

Na, ez az, amit elengedtem, és ettől is lehettem a Sántakutyában sokkal felszabadultabb. Nem kell mindenáron fölfelé menni. Mindig kicsit másfelé van az előre. Vannak dombok, szirtek, völgyek, hosszú egyenes szakaszok - én egyszerűen haladni szeretnék. Néha persze az is belefér, hogy újrakezdjük, ilyen volt számomra az irodalom, ahol az előéletem inkább hátrány, mint előny, mert sok előítélet és várakozás élt velem szemben. Ezeket a falakat téglánként kell lebontani. Türelmes vagyok és szívós. Annak persze örülök, hogy az első regény után a másodikat is elolvasták sokan.

Az első az édesanyád könyve, a második pedig a generációdé.

És itt nincs vége. Dolgozom a harmadikon, amely megintcsak egy emberi történet lesz, egy kapcsolatról szól majd, de olyan világban játszódik, amiről nem sokat tudok és most kutatom. Maguk az érzelmek, a fájdalom, csalódás és a küzdelem nem ismeretlen számomra, de a közeg, ahol ez a regény játszódik majd, igen. Engem mindig a történetek izgatnak. Meg szokták kérdezni, hogy mit írjunk a neved alá? Volt műsorvezető? Író, újságíró? Jószolgálati nagykövet? Legszívesebben azt mondanám, hogy történetmesélő. Csak nem igazán létezik ez a titulus.

Fotó: Faluhelyi Fanni/Life.hu

Jól nézne ki a névjegykártyán: "D. Tóth Kriszta - történetmesélő".

Ugye? Nagyon sok mindent látok, olvasok, hallok, csinálok, rengetegféle emberrel találkozom, széles és sokszínű az a világ, amelyben élek és rengeteg minden van, amit inspirálónak, érdekesnek, felháborítónak vagy éppen elgondolkodtatónak tartok. Ennek a sok történetnek és tartalomnak hamarosan lesz egy saját helye. Március elején megvalósítom egy régi álmomat, indítok egy új és független internetes oldalt, egy személyes hangvételű női magazint.

...amin DTK szeme megakad...

...igen, de nem csak az enyém. Többen vagyunk, akik egyfelé gondolkodunk. Rólam lehet tudni, hogy vannak olyan társadalmi ügyek, amelyeket előszeretettel képviselek, a gyermekjólléttől különböző nőjogi kérdésekig. De ezeken kívül is tele van a világ érdekes és elgondolkodtató tartalommal a kultúrától az életmódon át mindenféle tabutémákig. A társadalom, amelyben élünk, hatással van ránk, mi pedig hatással vagyunk rá. És egymásra. Szóval egy életmód- és kulturális magazin lesz erős társadalmi szerepvállalással. Talán a "blogmagazin" a legtalálóbb elnevezés. Az alkotótársaim között van humorista, író, gyerekjogász, blogger, pszichológus, és bevonjuk a munkába az olvasókat is, az ő legjobb történeteiket is elmeséljük. Függetlenek vagyunk, kíváncsiak és bátrak. Március 8-án elindítjuk és meglátjuk, merre visz minket. Ha akár csak 5 perced van ebéd után a kávédhoz, és valami inspirálóra, viccesre vagy épp elgondolkodtatóra vágysz - abban bízom, hogy nálunk rábukkansz. Szóval folytatom a történetmesélést, csak máshogy, mint eddig.

És nem lesz photoshopolva a világ, amit látsz és bemutatsz?

Nem bizony.

/1502/D_T_t2015225135619

Ahogy a selfie-k sem, amiket a közösségi oldalon a 40. szülinapodtól kezdve nap mint nap közzéteszel. A huszonhatodiknál tartunk már.

Hú, Nóra, ezt nem gondoltam át alaposan, amikor elkezdtem... Spontán jött az ötlet a születésnapom reggelén, három óra alvás után, euforikus állapotban. Azt éreztem, hogy tele vagyok energiával így negyvenévesen, teljesen másképp érzem magam, mint Szomjas Helga a regényemben, aki nagyon szomorú volt az évforduló kapcsán. Ezt örökítettem meg az első képpel. Azóta persze voltak nehéz napok, hiszen van olyan, hogy nemhogy fotózni, de a takaró alól sincs kedved kimászni. De ez az emberkísérlet annyira pozitív fogadtatásra talált, hogy ha más nem, akkor ez visz előre. Úgy tűnik, van igény rá, hogy az emberek valódi dolgokat lássanak. Egy igazi 40 éves női arcot ráncokkal, karikákkal, néha kócos hajjal. Nem véletlenül hívom kísérletnek. Arra is kíváncsi vagyok, hogy én mennyire bírom. Most például alig viselek sminket, pedig tudtam, hogy le fogtok fotózni. De fele annyit sem tettem föl, amennyit egy évvel ezelőtt tettem volna. Kezdem megtalálni az arcomat és megszeretni a változásait. Eszem ágában sincs mozgalmat indítani vagy túldimenzionálni ezt a kezdeményezést. De ha nap mint nap több ezer ember nyom egy tetsziket, és rengeteg komment érkezik arra, hogy azt mutatom meg, aki valójában vagyok - az felszabadító! Nekem magamnak is. Látod, innen indultunk - vállalom, hogy ez vagyok én. Igen. Erre törekszem az élet minden területén.

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.