A 19. században úgy vélték, hogy az ember származása és erkölcsi tartása szorosan összefügg azzal, ahogyan kinéz, pontosabban, amilyen külső tulajdonságokkal megáldotta a genetika. (Pont olyan égbekiáltó baromság volt, mint amikor valakiről a fejformája alapján próbálják bebizonyítani, hogy bűnöző és/vagy pszichopata jegyeket hordoz). A külső jegyek „osztályozását” a korabeli arisztokrácia végezte, akárcsak az ez alapján történő megbélyegzést, amely nőkre és férfiakra egyaránt hatással volt.

Forrás: Shutterstock
- A történelem ismétli önmagát: mindig jön egy újabb eszme, ami alapján az embereket beskatulyázzák. Így volt ez a 19. században is.
- Milyen külső jegyek alapján döntötték el, ki arisztokrata és ki paraszti származású?
- Mutatjuk a korabeli külső jegyeket, amelyek alapján te is ellenőrizheted, arisztokrata vér csörgedezik-e az ereidben.
Milyen volt a 19. századi arisztokrácia nőideálja?
Hogy ki kerülhet be az arisztokrácia köreibe, azt természetesen nem kizárólag a külső jegyek határozták meg – számított a rang, a rokoni kapcsolatok és a vagyon is, csakhogy ettől még a külcsínnek – társasági eseményeken – különösen nagy szerepet tulajdonítottak.
Az arisztokrata nőideálját évszázadokon át a finomság, a törékenység és a fegyelmezettség jellemezte.
Valamiért nagyon rácsavarodtak a homlok kérdésre: az arisztokrata családok nőtagjai képesek voltak rendszeresen leborotválni a hajukat elöl, csak, hogy magasabbnak tűnjön a homlokvonaluk.
Hogy miért tették ezt? Mert az akkori társadalom úgy vélte, a magas homlok kifejezetten az arisztokráciát jellemzi. Az alacsony elülső hajvonal szegénységről árulkodott.

Forrás: Shutterstock
Vissza-visszatérő történelmi kérdés: milyen már az orrod?!
Elhangzott ez a kérdés az ikonikus Brian élete című filmben is, és a történelem során fajelméleti írók, antropológusok, valamint német propagandisták is úgy gondolták, hogy az orr formája erősen árulkodik a származásról.
Az egyenes vagy enyhén ívelt orrot nemesnek tartották, míg túl széles, lapos és a „kampós” nózival az „alábbvaló” személyek rendelkeztek – legalábbis akkoriban ez a felfogás terjedt el.
A társadalmilag legelfogadottabb orrtípusnak a babásan pisze számított, és lám, a történelem ismétli önmagát: a modern nők, ha csak egy aprócska „hibát” felfedeznek a nózijukon, máris komplexusosnak nevezik magukat, és évek kitartó önsajnáltatása után végre elvégeztetik első orrplasztikájukat.

Forrás: Shutterstock
Csak ki ne buggyanjanak a keblek!
Keblek tekintetében az arisztokrácia a visszafogottságot kedvelte. Ha egy hölgy túlzottan előtérbe tolta a dekoltázsát, azt póriasnak és erkölcstelennek tartották.
A nemes nők bizonyára remekül kijöttek volna a szupermodell Twiggyvel: arra törekedtek, hogy vékonyak és légiesek legyenek, minimális domborulatokkal.
Joggal merül fel a kérdés: akkor miért rajongtak annyira a fűzőkért? A fűző viselése a 19. században nem a kebel mutogatásáról, hanem a test kontrollálásáról szólt: „mindent lelapítani, megszorítani, hogy a testtartás tökéletes legyen.” Aki akart, természetesen viselhetett drága ruhákat, de csakis fegyelmezetten, ízlésesen.
Görnyedtek kíméljenek!
Hát, nem a slampos Kirsten Stewart vinné el az 1. díjat ebben a kategóriában. A görnyedés az arisztokrata hölgyeknél semmilyen formában nem volt elfogadható, társasági eseményen már-már jóvátehetetlen bűnnek számított.
Az egyenes tartás, a lassú, kimért mozgás az önuralom és az előkelőség szimbólumai voltak. Aki szaladgált, sietett, túl hangosan kacagott vagy erőteljes gesztusokkal társalgott, arra egyáltalán nem néztek jó szemmel: prolinak, alacsonyabb rangúnak gondolták, függetlenül a tényleges származásától.
A női test a 18. és a 19. században gyakorlatilag az erkölcs, a vagyonosság és az intelligencia fokmérőjévé vált, és azt tartották, hogy csakis nemes külső rejthet nemes lelket. Nem is sejtették, hogy milyen „fertőző” és önbizalomromboló elméletet terjesztettek el a világban.
Ezek a cikkek is érdekelhetnek:


