Görög Zita: "Soha nem voltam karrierista" - Szily Nóra interjúja

Milyen változást érzel magadon, amióta a gyerekek vannak, és hátrébb léptél?

Hozzájuk is köthető, de még inkább ahhoz, hogy Attilát megismertem. Vele jött egy nagyon nagy változás az életemben. Olyan érzés volt, mint mikor hazatalálsz. Vele éreztem először, hogy nem kell elvárásoknak megfelelnem, nem értenek félre, elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, és ez nagy megnyugvást hozott az életembe.

Nem viszonyítgatom magam a társadalmi elvárásokhoz, nincs egy kifejezett etalon vagy példakép, akire hasonlítani szeretnék, soha nem is volt. Van bennem egy érzés, egy belső hang, aki megsúgja, hogy milyennek kellene lennem. Türelmesebbnek, kevésbé lobbanékonynak. Ő volt az első, aki tudott engem annyira és úgy szeretni, hogy elkezdjem magam megismerni, észrevegyem azokat a hibákat, amik miatt konfliktusaim voltak, de korábban a világot okoltam érte. Ő egy tízessel bölcsebb, nyilván ez sok mindent hozott az életembe. Számomra lenyűgöző a személyisége. Soha nem akart tanítani, és valószínűleg ezzel tanított a leginkább. Nagyon egyedi pasi. Jókor, jó időben találkoztunk. Egyébként is jellemző rám, hogy minden a megfelelő időben történik velem. Akkor buliztam, amikor kellett - 19-22 éves koromban. Akkor találkoztunk és szültem gyerekeket, amikor kellett, tehát nagyon nem tolódott ki semmi. Talán korábban kezdtem el dolgozni, mint sokan, és a karrierépítés már előbb elindult, így könnyedén tudtam azt mondani, hogy most nem ez a fontos - jöhet a család.

A karrier már nem fontos?

A karrierizmus nem fontos. A karrier természetesen az, hiszen nem mindegy, hogy mit csinálsz, és azt a valamit hogyan, milyen színvonalon. De tény, hogy számomra nem ez a legfontosabb dolog az életben. Soha nem voltam karrierista. Nem vagyok az a talpalós lány, aki a falat is kiüti, csak hogy sikerüljön valami. Talán én vagyok a karmának a legjobb bizonyítéka. Nem tudatosan építkeztem. Szerintem sorsszerű minden, ami történt velem. Biztos vagyok abban, hogy nem (csak) mi döntünk a sorsunk felől. Vannak kereszteződések, amikor eldönthetjük, hogy jobbra vagy balra megyünk, de ott is inkább aközött kell különbséget tennünk, hogy az egónkat akarjuk kiteljesíteni, vagy egy olyan úton szeretnénk haladni, ami közelebb áll a természetes emberi mivoltunkhoz.

Te most e tekintetben kereknek érzed magad?

Igen, mindenképpen. Megtaláltam egy olyan egyensúlyt, hogy csinálom a munkámat, végzem a dolgom és szeretem is, de más a hozzáállásom. Sokkal fontosabbak az emberek, mint az, amit csinálok. Fontosabb, hogy kivel és milyen környezetben, mint a "mit".

A zavaros korszak az volt, amikor még nem volt Attila, de már ismert voltál?

Az elején végtelenül zavart az ismertség. Nem tudtam vele mit kezdeni. Én nem vagyok az a fajta, aki ebben lubickolt volna. A feladatok nagyon vonzóak voltak, csak nem tudtam, hogy a munkán túl mivel jár a hozadéka. Ha most megkérdezem a 4 éves kisfiamat, hogy tudsz-e kamiont vezetni, azt mondja: tudok. Hát így voltam én is néhány dologgal, de a Megasztárig csak azt kellett feldolgoznom, hogy esetleg megismernek az utcán. Addig igazi rosszindulattal nem találkoztam. Addig. Ha belegondosz, egy 8 évvel ezelőtti dologról beszélünk. Nagyon fiatal voltam egy ekkora gépezethez és nagyon tapasztalatlan.

Zavart, hogy állandóan szó van rólad, hogy véleményt formál mindenki?

Nem, hiszen ez már előtte is előfordult.18-20 évesen tényleg egy nagyon dekoratív csaj voltam. Hozzászoktam, hogy bármerre is megyek, mindenhol véleményt nyilvánítanak. A modellvilágban nem ismeretlen fogalmak a féltékenység vagy az irigység - ezekkel már korábban is szembesültem. Valójában az zavart - és ez nyilván az én hibám is -, hogy úgy éreztem, az újságírók nem azt írták le, vagy nem úgy értették, ahogy én gondoltam. Most is félve mondom ezt ki, de tényleg így van. Ma már tudom, hogy nem akarták érteni, mert azt akarták, hogy olyan legyek, amilyennek ők gondolnak, és ne olyan, amilyen valójában vagyok. Velem az a baj, hogy nem elégedtem meg a biodíszlet szereppel, és sokan nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy a gondolataimat nem átallok megosztani és uram bocsá, de nem is mondok hülyeséget. Ezt a fajta hozzáállást egyébként ma is gyakran tapasztalom irányomban, de ma már nem zavar. Inkább a másik felet minősíti.

A "bulvár Görög Zitát" nem kedvelted?

Nem, mert nem az vagyok.

Ezzel játsszunk el. Szerinted az a lány a nézők fejében ki volt?

A nézők fejében mindenki olyan, amilyennek mutatják, vagy magát megmutatni hagyják. Az én esetemben egy butuska kislány, akit valahogy benyomtak abba a műsorba...

...mert szép...

Mert szép, vagy mert valakinek a valakije.

És ehhez képest ki voltál te?

Egy lelkes és megilletődött pályakezdő, aki hisz a tehetségben, és elhiszi, amit mondanak neki. Gondolj bele: kedden volt a válogatás és én szombaton 4 órás élő adásban kezdtem, mindenféle felkészítés nélkül. Előtte még a hangomat sem hallottam soha élőben a mikrofonban. Ha belegondolok, én nem is tudom, hogy a TV2 akkori vezetése ezt hogy merte így bevállani...

De te hogy merted elvállalni?

Én nem tudtam, hogy mi ez. Nem volt veszítenivalóm, a kezdők teljes lelki nyugalmával vágtam bele. Szóltak, hogy lesz egy ilyen tévéműsor. Tök jó. Előtte a Cinematrixot csináltam, ami felvételről ment 25 percben. De képzeld! Az is véletlenül jött. Tudod, a karma... Én akkor jöttem haza New Yorkból, amikor szeptember 11. volt. Jelentkeztem az Operett stúdióba, és közben elmentem a Róna utcába, ahol két szereplőválogatás volt. Az egyik egy reklámfilmre, a másik pedig egy amerikai filmre. Én a rossz ajtón mentem be.

Esküdj!

Tényleg! Annyira mókás volt: a forgatások dátuma is nagyjából megegyezett, a produkciós irodák neve is hasonló volt. Én a reklámfilm-válogatásra akartam menni. Kezembe nyomtak egy szöveget, elmondtam a kamera előtt, és megkaptam a szerepet. Amikor elkezdtek angolul hívogatni, akkor derült ki, hogy ez nem az a magyar reklámfilm, mert az egy másik teremben volt. Megcsináltam a 3 perces szerepet a filmben, amiben Goda Kriszta volt az asszisztens. Ő szólt, hogy rendezni fog egy filmes ajánlóműsort a tévében.

A filmezést és a Cinematrixot egy tévesen választott ajtó hozta. Így indult el a tévézés?

Így. Nekem eszem ágában sem volt.

Utólag megbántad?

Dehogy! Lehet, hogy nem így kellett volna gyakorolnom, de ez a mélyvíz rengeteget adott szakmailag. Három évadot csináltunk végig, és egy idő után már kezdtem belejönni - azt hiszem. Pont a végére lett pontos elképzelésem erről az egész feladatról, és aztán jöttek a gyerekek. De én ezt nem érzem így rossznak. A minap azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy én későn érő típus vagyok. Hogy így 32 évesen jött meg az eszem. Tudom, mit szeretnék, hol a helyem, merre menjek tovább. Én most nagyon jól érzem magam. A Szerencseszombat például tökéletes feladat. Pont annyi, amennyit szakmailag és időbeosztásban is meg tudok oldani, és lelkileg is elbírok, mert nem jár vele az az óriási bulvár csinnadratta. És ez így nekem teljesen elég. Megtisztelő, hogy felkérnek olyan nemes ügyek képviselőjének, mint pl. Az Érthetően az Egészségért kezdeményezés. Kifejezetten fontosnak tartom azt is, amit a környezetvédelemmel kacsolatban és az erre való oktatási programban tehetek. A rendezvényeket is nagyon szeretem. Mert sokkal közvetlenebbek.

Nem annyira elidegenített, mint kamerák által közvetítve lenni?

Nekem furcsa, hogy sokszor azt érzem, a képernyőn nagyon sokan nem önazonosak. Másként viselkednek civil emberként, mint a kamera előtt. Csak egy felvett szerepben tetszelegnek. Nekem is mondták anno a Megasztárnál, hogy legyek már valamilyen! Titokzatos vagy ripacs - valamilyen. Mondtam, hogy én nem tudok, én én szeretnék lenni... Tilla úgyis vitte a prímet, és az emberek nagyon megszerettek közben, tehát én nem úgy éltem meg, hogy ez bukás. Pont ezt szerették meg bennem, hogy természetes maradtam.

De várjál, elhangzott az Operett stúdió, hogy oda készültél.

Az más. Az színház. Nagyon szeretek énekelni. Gyerekkorom óta dalolászok, és gondoltam, hogy ha már úgy hozta a sors, hogy hazajöttem, vissza akartam ülni egy kicsit az iskolapadba, fejleszteni szerettem volna magam. Egy színész 2-vel mégis csak el tudok valamerre indulni.

Meglett a színész 2?

Nem, mert jöttek a filmszerepek, és ott is úgy volt, hogy nem dolgozhatsz addig, amíg tanulsz. És mivel én tartottam el magam, nyilván a munkát választottam. Rengeteg kis amerikai szösszenet volt.

Amikor az ember vágyik valamire, akkor nem kis szösszeneteket, hanem nagyot akar, nem?

Nem, mert nem tartottam magam olyan tehetségesnek. Úgy voltam vele, hogy így jól érzem magam. Meg a modellkedésből az ember hozza magával a szótlanságot. Megszokod, hogy nem beszélsz. Oda nagy önfegyelem és alázatosság kell.

De végül is belőled az lett, amire vágytál?

Bár ez hülyén hangzik, de én igazán nem akartam semmi lenni. Az éneklés fontos volt, de végül is nem tanultam soha. Megmaradt a kis altatódaloknál. De nem fáj. Jól elvagyok én így.

Nincs benned hiányérzet semmivel kapcsolatban?

Nincs, mert közben meg ez a lelki változás akkora fordulatot hozott az életemben, hogy mindezek a látványos dolgok jelentéktelenné váltak. És ez jó, mert nem akarok 40-50 évesen olyan lenni, mint sokan, hogy utálják a fiatalokat, és nem tudják elfogadni - főleg a nők - ebben a szakmában, ha valaminek vége van. Én méltósággal szeretnék megöregedni, megtalálni minden kornak a maga szépségét és ajándékait. Rossz lehet, ha valaki nem tudja elfogadnia korát. Már szinte mindenki műtteti magát. Csak hogy szebbek legyenek, vagy szépek maradjanak. És rosszul érzik magukat, ha nincsenek ott egy partin. De hát az egész olyan felesleges, nem?

Eljutottál oda, hogy a partik feleslegesek? Valaha résztvevőjük voltál...

Nem. Ha munka volt, akkor mentem, de egyébként önszántamból nem. Úgy éreztem, hogy attól az élménytől nem leszek több. Pont olyan, mint az alkohol meg a cigaretta. Kipróbáltam. Köszönöm nem. Nem ad semmi pluszt az életemhez. Attilával a nagy egymásra találásunk egyik lényege épp az volt, hogy végre jött valaki, aki nem is akart magával ráncigálni ezekre a helyekre, hanem szépen otthon csücsülünk, beszélgetünk, vagy dominózunk - teljesen más értékek szerint létezünk. Ráadásul a kreativitásomat is ki tudom élni mellette, hiszen színpadi produkciókat gyárt, amikhez én is hozzá tudom tenni a magamét. És ez nekem jó.

Zavar az idő múlása?

Nem. Sőt, kifejezetten szeretem a ráncokat. Mert ez is segít kilépni abból, aminek gondoltak engem. A szépség a kisugárzáson múlik, és ez időtlen. Szeret a párom, így is kíván. Hát mi fontos? Hogy ereszkedik le a szemhéjam, vagy a nyakláncoknak több hely jut, nem szabad hogy zavarjon. Nem is engedhetem meg magamnak, mert abban a pillanatban megint jönnek a komplexusok - attól lennék ingerült, meg feszült, hogy nem vagyok a helyemen a világban. Miközben dehogynem! Pont ott vagyok, ahol lennem kell, és pont azt csinálom, amit tennem kell. És ez jó.

Tudod, amikor minden ennyire jó - akkor az ember néha megremeg, jaj, el ne veszítsem!

Mi ezért kőkeményen megdolgoztunk, már az elejétől kezdve. És ez csak jobbá válhat. Nem frocliztuk egymást hülyeségekkel, nem akartuk egymást soha lenyomni. Figyelünk egymásra, és arra, hogy ne legyenek meggondolatlan szavak, féltékeny hisztik, amik tönkre tesznek annyi kapcsolatot.

Ha eléd tennék egy szerződést - kapcsolatostól, gyerekestől, munkástul - mindazzal, ami van...

100 évre simán aláírnám.

Nem kérnél apró kiegészítéseket?

Nem. Nem kell semmi más. Tényleg. Nincs lábjegyzet.