„Adj egy puszit a mamának!” - A szeretetet nemcsak egyféleképpen fejezhetjük ki

Gary Chapman öt szeretetnyelvét bizonyára többen ismerik. Ennek az a lényege, hogy a szeretetközlés többféle csatornán keresztül történhet. Nem biztos azonban, hogy a mi szeretetnyelvünk megegyezik a szüleink, a gyerekünk vagy a szerelmünk szeretetnyelvével. Ilyenkor vághatja egyik fél a másik fejéhez a „Te nem is szeretsz engem!" felkiáltást. A másik pedig ilyenkor kérdezheti értetlenül: „Miért nem érzed, hogy téged szeretlek a világon a legjobban?"

Mert sem az ölelés, sem a puszi nem magától értetődően jön a gyerektől. Az érzelmileg bizonytalan rokon ilyenkor könnyen úgy érezheti, a kisgyermek nem is szereti őt. Pedig szereti, de nem úgy, ahogy azt ő elvárná.

Ha már az elvárásokat említettük, szót kell ejtenünk arról is, micsoda terhet rakunk a gyermekek vállára, amikor próbáljuk őket olyanná faragni, amilyennek megálmodtuk őket. Nagyon fontos lenne, hogy belássuk, nem a kicsinyített másaink, nem is a tulajdonaink, hanem önálló egyéniségek saját érzelemvilággal, saját prioritáslistákkal. Ezt pedig (nagy)szülőként illene tiszteletben tartanunk. Természetesen minden gyermek szeretné kivívni a számára fontos személyek szeretetét. Butaság lenne azonban ezt úgy elérni, hogy közben a gyermeknek a saját személyiségével kelljen meghasonulnia, szembefordulnia.

Miről is van szó? A testi érintés csupán egyike az öt szeretetnyelvnek. Ezenkívül kifejezésre juttathatjuk érzéseinket elismerő szavakkal, a másikkal töltött minőségi idővel, apró ajándékokkal és szívességekkel egyaránt.
Számos családi konfliktusnak vehetnénk elejét, ha ismernénk ezeket a kifejezési formákat, és tudnánk, ki melyiket beszéli, illetve ha kellő nyitottsággal állnánk ehhez az – elsőre talán misztikus hantának tűnő – megközelítéshez.

Hogyan is néz ki mindez a gyakorlatban?

Előfordulhat, hogy egy nagyszülő szeretetnyelvét az elismerő szavak alkotják. Ilyenkor a gyerek legapróbb erőfeszítését is lelkesen dicséri. A kedves, szelíd szavakra mindannyiunknak szüksége van, a gyerek számára viszont ezek talán csak üres fecsegésnek és elcsépelt frázisgyűjteménynek hatnak. Elképzelhető, hogy az unokának többet jelent, ha apró ajándékokkal halmozzák el, hiszen amikor valaki megajándékoz minket, az arról ad tanúbizonyságot, hogy az illető ránk gondolt, és megpróbált örömöt szerezni nekünk. Esetleg az többet ér a csemetének, ha bármikor számíthat a nagyszülőre, amikor segítségre van szüksége.

Az is lehet például, hogy a gyerek jobban örülne, ha az önkényes pusziáradat helyett több időt tölthetne a nagyszülővel. Előfordul azonban, hogy amikor erre sor kerül, a gyerek csalódottan tér haza. Mi lehet a gond? Talán az, hogy amikor a nagyik közös időtöltésről beszélnek, a hangsúlyt a mennyiségre, és nem a minőségre helyezik. Megeshet, hogy a gyerek egész nap a mamánál van, de ott végig a tévé előtt ül? Ha igen, ne csodálkozzunk, ha úgy érzi, nem kap elegendő figyelmet, szeretetet! A fókusznak ugyanis az egymásra figyelésen és a közös élményen kellene lennie. Ne ijedjünk meg! Nem feltétlenül kell puccos, drága, elit programra gondolnunk! Az is megteszi, ha a játszótéren csak egymásra figyelünk, vagy ha este, lefekvés után még beszélgetünk „az élet dolgairól".

Harlow drótanya-szőranya kísérlete óta tudjuk, mennyire fontos egy gyermek fejlődéséhez a szeretetteli érintés, amelynek hiánya pszichológiai stresszt okozhat. Az sem véletlen, hogy kritikus helyzetekben ösztönösen átöleljük egymást. Az első életévek után azonban egyre inkább teret nyer a gyermek saját személyisége, amely nem feltétlenül erre a szeretetnyelvre lett beprogramozva.

Azt minden esetben a gyereknek kell eldöntenie, kit enged be ebbe a kimondottan intimnek nevezhető közegbe. Minden gyereknek saját magának kell meghúznia a testével kapcsolatos határokat. Ahhoz, hogy a kicsik egyértelműen kifejezésre juttathassák, mit szeretnének, és mit nem, őszinte, nyitott légkört kell teremtenünk a családban, és az sem árt, ha megtanítjuk őket beszélni az érzéseikről.
Szülőként fontos lenne vennünk a bátorságot, és kiállnunk – akár a saját szüleinkkel, családtagjainkkal szemben is –, hogy megvédhessük gyermekünket a nemkívánatos közvetlenségtől. Legyünk a gyerek szócsöve! Bátran fogalmazzuk meg, hogy mi jó neki, és mi nem! Ha mi nem állunk ki érte, ki teszi ezt meg helyettünk?