Prostitúció és erőszak: veszélyes életet éltek a vadnyugati szalonlányok

A vadnyugat korszaka a 18. század elejétől a 20. század elejéig tartott. A legtöbb telepes arany után kutatva költözött a Nyugatra az 1840-es és 50-es években, ők jellemzően partner nélküli egyedülálló férfiak voltak. A nemek aránya teljesen kiegyensúlyozatlan volt: háromszor annyi férfi élt a Vadnyugaton, mint nő. Így a szalonokban dolgozó nőknek könnyű dolguk volt, ha sok pénzt akartak keresni. Azonban nem minden szalonlány árulta a testét, volt, aki csak italeladásból keresett pénzt, ők leginkább énekléssel, tánccal és beszélgetéssel szórakoztatták a férfiakat. Természetesen voltak olyan lányok is, akik áruba bocsátották a testüket, ők általában egy madámnak, vagy önállóan dolgoztak. A szexmunka legális volt akkoriban, pontosabban az egyes hatóságoknak jogukban állt eldönteni, hogy legális-e az adott szalon működése. A hölgyeknek mindössze pár engedélyre volt szükségük, és általában egy bizonyos összeget kellett fizetniük a helyi vezetőknek, amelyek nagyvonalúan szemet hunytak a működésük felett.

A Vadnyugaton is jellemző volt a társadalmi rétegződés: azok a nők, akik hagyományosabb szerepeket töltöttek be, azaz férjhez mentek és gyermeket szültek, lenézték a szalonlányokat. A férfiak ennek ellenére tisztelettel fordultak feléjük, amit a tulajdonosok meg is követeltek tőlük. A rossz bánásmód a szalonból való kitiltást, a közösségből való kizárást, és olykor gyilkosságot is eredményezhetett. Férfi mecénások is gyakran udvaroltak a lányoknak, amiből aztán néha házasság is született.

A szalonlányok legfőbb feladata az volt, hogy csevegjenek, italokat szolgáljanak fel és szórakoztassák a magányos férfiakat. A mecénások gyakran vásároltak italt az általuk kiszemelt hölgyeménynek, de mivel a tulajdonosok nem engedhették meg, hogy lerészegedjenek a munkájuk során, így cselhez folyamodtak: a lányoknak rendelt italokat teával vagy likőrre emlékeztető színes vízzel helyettesítették. Így minden kuncsafttal annyit ittak, amennyit csak akartak, és továbbra is józanul tudták végezni a munkájukat.

Bár a szalonlányokat jól megfizették akkoriban, nem volt egy életre szóló karrier. Így a legtöbben arra törekedtek, hogy kifogjanak maguknak egy gazdag agglegényt, akihez aztán feleségül mehettek. A szalontulajdonosoknak azonban ez nem állt érdekében, ezért úgy próbálták elkerülni, hogy a nők beleszeressenek mecénásaikba, hogy korlátozták azt az időt, melyet velük tölthettek. Így kevesebb esélyük volt elcsavarni a férfiak fejét, és kisebb valószínűséggel távoztak.

Sok egyedülálló nő vállalt munkát szalonokban, hogy elkerülje a mezőgazdasági munkát, ugyanakkor ez egy veszélyes világ volt. Gyakoriak voltak a verekedések, a lövöldözés és az is, hogy egy férfi erőszakossá vált és többet akart, mint amire egy szalonlány hajlandó volt. Meg kellett tanulniuk megvédeni magukat, akár egymással szemben is. A lányok ritkán kötöttek egymással barátságot, sőt, előfordult, hogy összeverekedtek, vagy fegyvert rántottak egymásra. Gyakoriak voltak a nemi betegségek, a szifilisz és a gonorrhea. Mivel ezt a munkát nem lehetett az örökkévalóságig végezni, így amikor túl öregnek ítélték őket, nem volt kihez fordulniuk – néhányan az öngyilkosságba menekültek, vagy kokain túladagolásban haltak meg.