Hétországra szóló lakodalmat csaptak, majd jól el is váltak

Magam sem vagyok ártatlan a témában, kétszer mentem férjhez. Az első esküvőm pont olyan volt, mint amire azt mondják, hétországra szóló lakodalmat csaptak. Még az is igaz, hogy máig is élünk, csak éppen mindketten mással. Mentségünkre szolgáljon, hogy nagyon fiatalon kötöttük össze az életünket, a nagykorúság határát épp csak átlépve, sem a felnőtt életről, sem a boldog és kiegyensúlyozott párkapcsolatról nem volt fogalmunk. A 70 fős lakodalom költségeit a szüleim állták, így anyagi veszteség csak őket érte, amikor kiderült, hogy ez a történet nem lesz hosszú. Apám valójában már előre megmondta, de egy 19 éves lányra, aki azt hiszi, szerelmes, ritkán lehet észérvekkel hatni.

Azóta évtizedek teltek el, és ma már egy második — és hiszem, hogy örökre szóló —, erős érzelmekre épülő házasságban élek a csodálatos férjemmel, 17 éve. Az esküvőnk tudatosan volt kicsi, nagyon szűk családi körben, két tanúval köttöttük meg, nászúton pedig azóta sem voltunk, legalábbis olyan többnapos utazáson, amit így neveztünk volna el, még nem vettünk részt, mi inkább csak nyaralunk. Nem anyagi okok miatt, hanem, mert a férjem nem az a tipikus magamutogató fajta, jobban szereti a csendet és a nyugalmat. Szemben velem, akinek a pörgés a lételeme. Ám esküvő kérdésében egyetértettünk, úgy a ruhaválasztásban, mint a szűkre szabott vendéglistában és az otthon töltött mézeshetekben is. Nem mondtam le semmiről, nem hódoltam be, nem érvényesítette rajtam az akaratát és nem is bánom, hogy csinnadratta nélkül kötttük össze az életünket. Egyszerűen azt éreztem, hogy erre van szükségünk, nem érdekelnek a külsőségek, a látszat, az ismeretlen rokonok és ismerősök jópofizása, a nagyon is jól ismert rokonság társasága. Ő kell. A férfi, akivel le fogom élni az életemet, boldogságban, szerelemben, harmóniában. Az első találkozás első pillanatában tudtam, hogy így lesz, akkor is, ha sosem házasodunk össze. De összeházasodtunk, ami 17 év távlatából nézve is a legjobb döntés volt, amit megozhattunk. 

Nyilván nem a „kis költségvetésű esküvő” az oka a harmóniának és a boldog együttélésnek. Ismerek olyan párt, amelyik egy vagyont költött esküvőre, hitelt is felvettek az évekig tervezett eseményre, és nem bánták meg, sőt, az ismeretségi körömben az egyik legkiegyensúlyozottabb párkapcsolat az övék. Viszont olyan barátnőm is akad, aki két irgalmatlanul drága esküvőt követő sikertelen házasság után döntött úgy néhány éve, hogy a harmadik frigy két tanúján és a fotóson kívül senkit nem akar látni a házasságkötő teremben. Azóta is boldogan élnek a férjével, ami az előző két házasságában elképzelhetetlen volt.

Hogy hova akarok kilyukadni, talán már mindenkinek egyértelmű. Nem kell, hogy hétországra szóljon a lakodalom, az is mondjon bátran igent, akinek nincsenek milliói ünnepelni. Hiszen a boldogság nem az esküvői büdzsé nagyságán múlik, hanem azon, hogy milyen erős érzelmekre épül a kapcsolat és hogy a holtomiglan-holtodiglan ne egy üres szólam legyen, hanem határozott döntés: történjen bármi, mindig, minden körülmények között kitartunk egymás mellett szerelemben, szeretetben, amíg világ a világ, és még azon is túl. 

A végére tartogattam egy harmadik barátnőm sztoriját: ő és öt gyermekének édesapja hivatalosan a mai napig nem kötötték össze az életüket. Az ok, hogy húszévesen megtervezték álmaik esküvőjét, de pénzük nem volt rá, ezért úgy döntöttek, majd, ha összegyűlt a megfelelő összeg és minden tökéletes lehet, akkor házasodnak össze. Ez a nap mostanáig nem jött el, így túl a negyvenen még mindig „csak” élettársak. Hiszik, hogy egyszer össze fognak házasodni, annak ellenére, hogy már több mint húsz éve meghozták a döntést: amíg világ a világ...