"Az orvos csak legyintett a dudorra" - Így épült fel Mariann egy súlyos betegségből

Nem kellett beutaló, simán sorra kerültem a röntgenen, és csak akkor fogtam gyanút, amikor az utánam következő összes beteget már beszólították, megkapták a leleteiket és távoztak. Csak az én leleteim nem kerültek elő. Kicsit később mégiscsak szólítottak, de az orvos csak hümmögve forgatta a felvételeket. Nem értette, mit is lát. Azt mondta, olyan, mintha fejlövésem lenne: van egy "lyuk" a koponyámon.

Három variációt említett ott, rögtön az elején, és egyik verzió rosszabb volt, mint a másik. Lágyrészdaganat áttéttel, csontdeformáció, amely majd terjed és néhány éven belül lebénulok. Ilyesmiket mondott, én meg egyre jobban csúsztam le a székről. Hiszen én egészségesen mentem be, éppen csak bekukkantottam, biztosan nem is rólam beszél az orvos.

Jöttek a vizsgálatok, egyik a másik után, és egy orvos, aki műteni akart. Felvázolta a lehetőséget, vagy sikerül a műtét, vagy nem. Ám ha igen, akkor is számítsak arra, hogy a daganat mérete miatt hatalmas beavatkozásra lesz szükség. Tulajdonképpen lesz egy hatalmas sebhely a homlokomon. Gyerekkorom óta irtózom a torzulásoktól, mintha éreztem volna, hogy ezzel nekem még dolgom lesz, mindenesetre a hír, hogy az arcom, a homlokom roncsolódik, ismét padlóra küldött. De hamar összeszedtem magam, és azt mondtam, hogy nem. Ezt és így nem. Akkor inkább a saját kezembe veszem az irányítást. Bejelentkezés nélkül besétáltam az Amerikai úti klinikára és addig könyörögtem egy orvosnak, míg az beutaló nélkül hajlandó volt szóba állni velem, és megvizsgált. És mosolygott, azt mondta, ne féljek, ő már látott ilyet és még jobb hír, hogy az jóindulatú elváltozás volt. Hónapok óta akkor először hallottam azt, hogy ez az elváltozás nem feltétlenül rosszindulatú. Elmondta ő is, hogy műteni kell, és nem fog mintát venni előtte, mert a mintavétel felér egy műtéti beavatkozással, elég lesz egyszer feltárni a koponyát.

Éppen a 38. születésnapomon műtöttek. Mit éreztem? Azt gondolom, ha csak kicsi a baj, ha csak kis tüske szúr belénk, akkor az nagyon tud fájni, jajgatunk és látványos a félelem és a fájdalom. Ha nagy a baj, a szervezet önvédelemből eltompítja az idegrendszert. Olyan, mintha elájulna a lélek. Elzsibbad, nem zizeg, csendre int.

Szükség is volt erre, mert a szobában, ahová a műtét előtt fektettek, két másik beteg is volt, és mindkettővel aznap közölték a szövettan eredményét. Mindkettőnél rosszindulatú elváltozást találtak. Ott feküdtem, vártam a saját műtétemre és közben mellettem összetört két élet. Az egyik beteg, velem egyidős nő, egyedül nevelte érettségi előtt álló lányát. És én láttam, ahogy kicsúszik a kezéből minden. Láttam, ahogy szembesült azzal, hogy lehetséges, nem fogja a lányát a diplomáig kísérni, hogy nem lesz ott, amikor az dolgozni kezd, szerelmes lesz, babát vár. Hogy aznap, a szomszédos ágyon fekve nagy valószínűséggel elrabolta tőle a sors az életét.

Láttam és a saját műtétem előtt nekem kellett vigasztalnom és segítenem, mert akkor az én erőmre volt szükség. A műtét után már nem találkoztunk és bár megvolt a telefonszáma, soha nem hívtam fel. Félelemből? Gyávaságból? Nem tudom. Akkor már a saját gondomat kellett megoldanom.

Édesanyám volt mellettem a műtét előtt, és ő volt ott, amikor felébredtem. Nem voltam egyedül, de az akkori párom nem maradt velem. A műtét idején Franciaországban síelt. Emlékszem, hogy aggódott, csak nehogy közbejöjjön valami, hogy le ne maradjon a síelésről. Csak a műtétem jött közbe, és ő úgy ítélte, nincs szerepe, feladata mellettem. Furcsa, de nem haragszom rá. Ő így tudott szeretni. És aztán elengedtük egymást.

Különben is már a műtét előtt bezárkóztam. Nem akartam másokkal beszélgetni. Miről beszélgettem volna? Üres fecsegésre nem vágytam, az én életem, a jövőm bizonytalan volt, mások példabeszédei meg nem érdekeltek. Befelé figyeltem és azokra, akik fontosak maradtak számomra. A nagylányom. Az édesanyám.

A műtét után még inkább felerősödött bennem ez az érzés. Úgy akartam az egyedüllétet, hogy közben nem éreztem magányosnak magam. Előtte pörgős, magát nagyon fontosnak ítélő, örökké autóval rohangáló, zsúfolt határidőnaplókkal hadonászó nő voltam. A műtét után lelassult a világ. Nekem is le kellett lassulnom: akkor mentem, ha vittek, és csak akkor mozdultam, ha nagyon kellett, különben tótágasra állt minden. De műtéti heg nem maradt, az orvos olyan finom munkát végzett, hogy semmi nem látszik, a kiemelt koponyacsont helyét speciális hálóval fedte, leheletfinom öltésekkel varrt. Nincs heg, nincs torzulás... és ma már csak néha téved oda a kezem.

Három hétig kellett várni a szövettanra és az az idő émelyítően hosszú is lehetett volna és fájdalommal, kétségekkel teli. De nem ilyen volt. Nem volt rossz a várakozás. Akkor már nem volt bennem türelmetlenség, elindult egy változás, és én egészen más színekben kezdtem látni a világot.