Az anyukája mentette meg a lábát - Teherautó ütötte el a 7 éves kisfiút

Édesanyját a balesetről az egyik ismerőse értesítette, aki a helyszínre rohanva azt látta, hogy a földön fekvő fia köré nagy tömeg gyűlt össze, de senki sem hívott mentőt a bámészkodók közül, csak álltak és csodálkoztak, miközben a gyerek sírva kiabált, hogy "A lábam, a lábam!". Szemtanúk szerint ezen kívül még udvariasan arra kérte az embereket, hogy segítsenek rajta. Az édesanya hazarohant mentőt hívni, így jutottak el a kórházba.

Ötórás műtéttel próbálták megmenteni a lábát

A kórházba érve az orvosok azonnal a műtőbe vitték Bélát, és egy ötórás operáció során megpróbálták helyrehozni a sérüléseket: a bal lába olyannyira roncsolódott, hogy a lábszár izmai felcsúsztak a combjára. Szóba került az is, hogy le kell vágni, de ezt a hozzátartozói nem engedték. Az orvosok minden tőlük telhetőt megtettek, és összevarrták a sérült bőrt is.

Béla ezekre az élményekre sem emlékszik: "A kórházból se sokra emlékszem, bár az eszmélésemre igen, ott hevertem becsövezve és nemigen bírtam mozdulni, no meg kedvem sem igazán lehetett hozzá. Akkor - mint gyermekkel - velem senki sem közölt semmit az állapotomról, édesanyámtól tudom, amit tudok, ő ragaszkodott ahhoz, hogy a súlyos roncsolás ellenére ne vágják le a lábamat."

Sajnos a sérült lábán a bőr lassacskán elhalt, és el is fertőződött, gennyesedni kezdett. Ekkor, egy hónappal a kórházba szállítás után, az orvosok a Pécsi Tudományegyetem Gyermekgyógyászati Klinikájára szállították át a kisfiút.

A "lábmentő" bőrátültetés

Pécsen aztán először is gyógyszerekkel lehúzták a gyulladást, majd előkészítették a bőrátültetésre, mely a fiatal fiú egyetlen esélye volt, tekintve, hogy a roncsolódott lábán elhalt bőr nem tudta ellátni a feladatát. A jobb combjáról vettek le csíkokban bőrszövetet, melyet egy speciális technikával kilyuggattak és másfélszeresére nagyítottak, majd beültették a sérült lábba. Egy kisebb hámhiánytól eltekintve sikeresen meg tudták oldani a feladatot, és Béla most már mindkét lábán fájó sebekkel és kötésekkel gyógyulhatott más bőrplasztikára váró gyerekekkel egy szobában. Pécsen is eltelt egy hónap, mire hazaengedték, de előtte még újra kellett tanulnia járni, és az is kétséges volt az orvosok szerint, hogy Béla valaha be tudja-e majd rendesen hajlítani a lábát.

Ő így emlékszik vissza erre az időszakra: "Kellett néhány hónap a bőrképződéshez és aztán ahhoz, hogy egyáltalán újra járni tudjak. A térdem jó ideig alig-alig hajlott és gyógytornára szorultam, egy ideig tornából fel is voltam mentve. Érdekes, hogy a helyreállított bőrfelület ma már csak a lábszáramat és a térdemet fedi, nem az egész bal lábamat lábfejközéptől szinte csípőig, mint eredetileg. A vádli rekonstrukciója nem sikerült egészen tökéletesen vagy nem 100 százalékosan nőtt a korral, ezt nem tudom, de az biztos, hogy a sérült lábam mindig gyengébb volt és ha a bőr sérült, akkor nehezebben gyógyult be."

Spirális törés nehezítette a gyógyulást

Béla augusztus végén mehetett haza a családjához, majd folytatta tovább az életét, egy hét múlva kezdődött az iskola, és kötésekkel ugyan, de már ő is beülhetett az iskolapadba. Mivel ilyen jól meggyógyult a bőrátültetés után, egy idő után ugyanúgy futott és sportolt, mint a többi fiú. Ennek meg is lett az eredménye: az egyik szünetben játék közben olyan szerencsétlenül esett a korábban roncsolódott lábára, hogy a csont spirálisan eltört. Ekkor újra több hónapos kényszerpihenő következett, de hála a gipszeknek és az édesanyja ápolásának, ezt is átvészelte. Béla ma már háromgyermekes családapa, akinek egyik lábszára úgy néz ki, mintha égési sérülés érte volna, és egy kicsit furcsa az alakja. Bőrének teljes érzéketlenségén - mely azért kellemetlen, mert a sérüléseit egyszerűen addig nem veszi észre, míg nem folyik a vére - kívül más tünete nincsen a hajdani operációnak.

Béla életére azért hatással volt ez a trauma: "Persze a lábam szép nem lett, mindmáig feltűnő jelenség, de nagyon ritka volt gyermekkoromban, hogy bárki csúfolódott volna rajta, és ha igen, akkor sem vettem komolyan. Jó lett volna valamiféle lelki utógondozás a trauma miatt, de nem emlékszem, hogy ilyenben részesítettek volna. Mindemellett sportolni - úszás, karate, testépítés - is tudtam a sérülésem ellenére is, hosszúnadrágban pedig senki meg nem mondaná, hogy az orvosoknak, nekem és a családnak meg kellett küzdenem egy ilyen nehézséggel. Ezúton is köszönöm édesanyámnak, hogy nem hagyta levágni a lábamat!"