Ég a gyertya, ég - Így ünnepelnek az állami gondozott gyerekek

A lakóotthon akár családi ház is lehetne. Meleg színekkel festett, világos, most girlandokkal, izzókkal fényesített. Ebédillat, és egy nevelőnő fogad minket. Az egyik kis lakó előttem érkezett, ő éppen most ebédel. Rugalmas a rendszer, ahogy az egy sokfelé szaladó családban is történik: a hétköznapokon, ahogy érkeznek, úgy ülnek asztalhoz a gyerekek.

Nem szólítják anyukának a nevelőt, de nem lehet nem észrevenni, ahogy egy-egy pillanatra hozzábújnak a gyerekek. Egy tíz év körüli fiú hosszasan sündörög körülötte, megöleli és úgy kérleli, PS-ezni szeretne. Ígéretet kap a játékra. Egy pillanatra elfelejtem, hogy lakóotthonban járok. A jelenet, sündörgés, a párbeszéd, a gyerekvágy ismerős. Velem is naponta megtörténik. Karácsony toporog az előszobában, erről is beszélgetünk a gyerekekkel, öt fiú avat a bizalmába.

Szabolcs, Roland, Tomi és Dávid testvérek. Mindannyian örökölték édesanyjuk betegségét, egy olyan jellegű, az izmokat és a vázrendszert érintő betegséget, amely mozgásukban kisebb-nagyobb mértékben korlátozza őket. Roland 16 éves, ő a legidősebb és évek óta kerekesszékben él. "Kocsizik", ahogy ő mondja. A kisebbeket nem kényszerítette kocsiba a betegség, de a beszélgetésből kiderül, hogy a csúsztatott, kicsit csoszogó járásuk mellett félelmek is bicegnek bennük. Édesanyjuk az ország másik felén él, néhány hónapja szülte meg ötödik gyermekét. Zoltán-Márkot, a legkisebb testvért.

Roland egyébként szinte "apaként" működik a testvérek között, irányítja, segíti őket. Hatalmas a bizalom a szelíd szavú, nyugalmat árasztó fiú felé. Mondatok gördülnek, és gömbölyödik a történet, ahogy sorban egymás után a lakóotthonba kerültek. A miértre nincs válasz, a hogyanra annál inkább, apró részletek maradtak meg bennük üstökös fénnyel, hogy az autó, amivel behozták őket, az piros volt, talán egy Ford, és a sofőr "jófej" volt. És hogy egyszer megálltak egy benzinkútnál. A sofőr kávézott. Ők nem ittak semmit.

Karácsonyi üzenet

A fiúk még nem látták a kicsit, karácsonyi ajándékként látogatásra készülnek. Ők így (is) ünnepelnek, hogy szeretetükbe, testvérükké fogadják a legkisebb jövevényt. Hogy mit jelent számukra az ünnep, távol édesanyjuktól? Mit kívánnak az ünneptől? Válaszaik szívbemarkolóan őszinték:

Roland: "Az egybetartozásról, a családról szól az ünnep. Hogy testvérek vagyunk. Az elfogadásról, és arról, hogy hogyan tudjuk segíteni a másikat. Azt kívánom, hogy legyen együtt a család."

Tomi (10 éves) - válasza előtt (minden válasza előtt) nagy testvérére néz: "Te mit is mondtál? Mit kell mondani? Mit jelent az Ünnep? Azt hogy szeretet? Nem tudom, hogyan kell mondani, de szeretet, szeretet" - lehajtja a fejét - "és hogy legyünk együtt mindannyian."
"

Szabolcs (11 éves) válasza közben is ugrál, asztalra fel, ágyról le, egész teste mozog, zizegnek a szavai is: "Nekem is a család, azt mondják, a karácsony az, hogy együtt vagyunk azokkal, akiket szeretünk. Anyukámnak egész évben készítünk ajándékot. Nagyon szeretjük. A karácsony azt jelenti, hogy család. Egymást is megajándékozzuk, és nem lényeges, hogy mivel, a lényeg, hogy adjunk valamit. Valami szépet. Családot kívánok" - mondja, és leugrik az asztalról.

Bálint (egy másik testvércsoport egyik tagja, 13 éves) közbeszól: "Na, nem mindenkinek a családról szól, sokaknak csak az ajándékról, hogy mit kapnak." Kérdésemre, hogy neki mit jelent a karácsony, kicsit keserű hangon annyit mond: "Családot."

Hogy ő hogyan készül a karácsonyra, hogy mit szeretne igazán csinálni az ünnep alatt így válaszol: "Ha lenne hó, kifeküdnék a hóba. Lehet, hogy be is takaróznék vele. És gondolkodnék. Hogy miről? Hát, sok gondolkodnivalóm akad. Az életemről. Arról, hogy mi vár rám, ha nagyobb leszek. Azt hiszem, a hóban mások helyett is gondolkodom." De Bálint nem mondja el mit kíván, megtartja magának az álmait.

Jövőkép és vágyak

Kilencen élnek ebben az otthonban és kölcsönös az ajándékozás. Nincs "névhúzás", mindenki fontos a másiknak, és jó lenne azt hinni, hogy ártatlan, naiv vágyakkal várják a karácsonyt, készülnek a jövőre, de az ünnep fázni kezd, amikor a jövő és a távolabbi vágyak kerülnek szóba, mert hiába a kézzel készített, szépséges szalvétakép, és az összekuporgatott pénzből vásárolt személyre szóló ajándék, ha a betegség korlátokat épít.

Szabolcs szerint aligha van esély gyógyulásra. Nyugodtan beszél erről, nincs pánik, de amikor fiatalabb testvére, Tomi neki szegezi a kérdést, hogy szerinte ő is kocsiba kerül-e majd, egy pillanatra fájdalom villan a szemében. De válasza a kicsi felé az, hogy természetesen a nem. "Nem valószínű" - mondja - "miért is kerülnél" - és látom, hogy Tomi szinte fürdik a szivárványszínű szavakban.

Szabolcs mást gondol: "Szerintem bárki kocsiba kerülhet. Na és? Érhet akárkit baleset, nem kell hozzá betegség sem. De persze nem kívánom senkinek" - teszi hozzá.

Csabi (13 éves) eddig hallgatott, kocsija védelméből figyelte a párbeszédet. Soha nem tanult meg járni, erősen mozgáskorlátozott. Csabinak nincsenek testvérei, születése óta állami gondozott. Nem ismeri a szüleit, valójában nem tudja mit jelent az "anya" szó. A család melegét, a személyre szóló gondoskodást itt tapasztalta meg. Meg az előző helyén, ahol az egyik nevelő munkaidőn túl is pártfogásba vette. Ha "hazamegy", oda, hozzá megy haza. Halkan beszél, megfontol minden mondatot. Szeme mesél helyette, az tele van álmokkal, de a kérdésemre, hogy ha lehetne egy kívánsága, mire vágyna, ő nem családot kér, hanem azt, hogy tolókocsi nélkül élhessen. Gyógyulást kér, és nem csak magának.