Ördög Nóra: "Nincs bennem düh és dac"

A szó elszáll, az írásod megmarad. Nagy levegőt vettél!

Magamtól talán sose jutott volna eszembe. Azért még mindig van bennem kétely, hogy "kit fog ez érdekelni?", de a bátortalanságom, a gátlásosságom picivel kisebb, mint a kíváncsiságom, hogy tényleg kiderítsem, "na, akkor tényleg vevő valaki erre?" Mivel kaptam megfelelő noszogatást a háttérből, és sokan hittek abban, hogy meg tudjuk csinálni, hát boldogan belevágtunk.

Mégis más az, ha az ember magáról fogalmaz meg dolgokat - különösen, ha ezt másoknak szánja.

Az egyetlen kapaszkodóm írás közben az, hogy valóban magamba nézek. Nem a közhelyek szintjén, hanem tényleg végiggondolom, hogy ez velem hogy szokott történni. A könyvírás kapcsán is olyan hangulatba próbáltunk kerülni Erikával, hogy mélyről, az igazán őszinte gondolatainkat osszuk meg másokkal. Valójában hasonló dolog zajlik a televíziós műsoroknál is. Akkor tudsz jól működni kérdezőként, ha belülről fakadóan vagy kíváncsi. Az már egy technikai kérdés, hogy a gondolatok hogyan válnak szavakká, mondatokká. Először a hangulatnak, az érzésnek kell meglennie.

Önvizsgálat zajlik.

Az írás és a könyvírás is nagyon komoly tükörbe nézés.

Jöhet a fanyalgás: "Nem jött ez egy kicsit túl korán?", a bölcsek köve még nem lehet a zsebetekben.

Nyilván ezért nem vállalkoztam volna egy kifejezetten önéletrajzi könyvre. Két éve nyakig benne vagyunk valamiben. Azóta csináljuk az Angyalműhelyt, a "csajos napokat". Itt értek bennünket olyan impulzusok, amik sok mindent kihoztak belőlünk, és szerintem igenis érdekes készíteni egy pillanatképet arról, hogy miként látjuk a női létet így a harmincas éveink elején. Lehet, hogy tíz év múlva minden nagyon más lesz, de sok nő van most ugyanebben a szakaszban. Miért kellene 60 éves múlt és tapasztalat ahhoz, hogy levonjunk következtetéseket? Addig is van egy csomó fázis. Magamon azt éreztem, hogy igenis vannak rácsodálkozások az élet dolgaira - akkor mások is lehetnek ezzel így!

Amikor kitaláltátok az Angyalműhelyt egyrészt szerettél volna egy másik lábat a tévézés mellé, másrészt egy régi álmotok valósult meg: gyerekkori barátnőddel közösen létrehozni valamit. Az ötlethez képest értek meglepetések?

Sokkal tartalmasabb és sokkal intenzívebb így visszanézve, mint aminek akkor gondoltuk vagy reméltük. Emlékszem, hogy mind a kettőnk férje azt mondta megengedőn mosolyogva: "Persze, csináljátok csak!" Akkor döbbentünk meg, amikor megérkeztek a lányok, és nemcsak a ruhásbőröndjeiket hozták, hanem az életüket is. Nyilván tudtuk, hogy nem mi fogunk a huszonéves tapasztalatunkkal világmegváltó gondolatokat mondani nekik, hanem szakemberekre van szükség. Mi a lelke, a motorja vagyunk ennek az egésznek. Az is nagyon érdekes érzés, hogy egy csomó minden már az én személyiségembe is beépült. Ha leülök egy barátnőmmel, aki épp egy lelki drámában van - már van annyi rálátásom, energiám ebből az egészből, hogy tudok neki olyanokat mondani, hogy egy óra után felsóhajt, hogy "Tök jó, köszönöm szépen!" Bennem pedig az fogalmazódik meg, hogy "Úristen, én köszönöm az élményt!", hogy én is képes vagyok adni másoknak.

Ennek a folyamatnak a megtestesülése a könyv?

Az eredeti vágy az volt, hogy több nőhöz szóljunk, mint akikhez személyesen képesek vagyunk eljutni. Hisz ennek vannak anyagi, fizikai korlátai, de az élményt át akartuk adni. Hogy miként érezheti jól magát egy nő kívül-belül. Testestül-lelkestül! Az motoszkált bennünk, hogy ezt az életérzést juttassuk el minél több emberhez. Az angyalközösségnek ez is a filozófiája: itt vagyunk, együtt vagyunk, nők vagyunk! Nagy felismerés, hogy ha találkozunk, mindig ugyanazok a problémák kerülnek elő. A legjobb, hogy ha egymás történeteiből tudunk inspirálódni. Ha berakja mindenki középre a saját érzéseit. Te szoktad mondani, hogy a jó kérdéseket kell megtalálni - de a válaszokat nekem kell megadni. Ezek a történetek, amiket átéltünk és a könyvbe belekerültek - elgondolkodtató kis szösszenetek, amik alapján mindenki eltűnődhet azon, hogy az ő életében minek van létjogosultsága. Azt szerettük volna elérni, hogy miközben olvassák, önmagukba nézzenek. Úgy, ahogy mi is tettük. Így rajzolódhat ki egy saját ösvény. Mindenkinek szívből kell éreznie, hogy merre van az útja. A könyvvel csak megmozgatni szeretnénk. Inspirálni a nőket arra, hogy elkezdjenek tudatosan figyelni magukra.

Miért vált fontossá, hogy mások is ezt tegyék?

Nem akarok füllenteni! Az elején az egész arról szólt, hogy Erikával közösen csináljunk valamit, mert annyira jól tudunk együtt dolgozni! Világ életünkben barátnők voltunk és azt gondoltuk, hogy milyen jó lenne együtt "csajoskodni", egy csajos irodát létrehozni. Nem akartam megváltani a világot. Arra vágytunk, hogy legyen valami, amit mi irányítunk, amiben mi osztjuk be az időnket. Tudod, amiről az ember álmodik! Aztán amikor először megcsapott a szele annak, hogy amit csinálunk, hatással van másokra, hozta ezt az érzést és a könyv ötletét!

Vannak kulcsszavak a könyvben. Vegyük végig, melyikkel hogyan állsz. Az első az önismeret.

Az a baj, hogy én mindig azt hiszem, hogy tudom, ki vagyok! Aztán történik valami, ami ráébreszt, hogy dehogy! Valamit hittem magamról, és aztán kiderül, hogy nem egészen úgy van! Ez egy csalóka dolog. Az embert mindig kis mérföldkövek ébresztik rá bizonyos dolgokra, amiktől aztán meg tud ingani az önbizalma. Most épp egy hullámocskának a tetején ülök! Tehát most nem érzem ezt, de volt, amikor a hullámnak az alján voltam és sokkot kaptam: hogy lehet, hogy épp az ellenkezője igaz annak, amit pár hónapja gondoltam magamról és a világról? Akkor persze elbizonytalanodtam, hogy biztos az, ami biztos? Vagy csak annak tűnt. Egy viszont tényleg biztos: amióta kvázi foglalkozásszerűen is agyalnom kell magamon, azóta rengeteget tanultam! Mindenkitől áramolnak felém olyan gondolatok, amik megragadnak és beépülnek. Minden tükör. Te is az vagy, Erika is - az egész világ egy tükör, és mindenki visszasugároz valamit abból, amik vagyunk. Ebből rakhatja össze az ember a képet, hogy ki is ő valójában. Azt hiszem, hogy talán soha nem volt ennyire teljes az énképem.

A második az önelfogadás.

Azért ebben vannak küzdelmeim. Én az örök maximalista, elégedetlenkedő típus vagyok, aki mindig talál valami hibát, problémát és mindig azt érzi, hogy van hova tovább. Abban fejlődtem, hogy ebből az önostorozó állapotból egy előrevivő, pozitív energiát tudok csinálni. Ha valami nem olyan, amilyennek szeretném, ma már arra figyelek, hogy dolgozzak rajta, javítsak és továbblépjek. Már nincs bennem düh és dac. Régen sem voltam nagyon összeomlós típus, de biztos, hogy elfogadóbb lettem magammal.

Megbocsátóbb az esendőséggel szemben?

Igen! Tudok abban hinni, hogy nem feltétlenül a tökéletességet várják el tőlem sem. Hogy sokkal emberibb tudok maradni akkor, ha látják, hogy hibázni is szoktam. Ez egy felszabadító érzés, hogyha ezt el tudod ismerni mások felé: hát igen, hibáztam. Nyilván ezt olyan túl sokszor nem engedheti meg magának az ember! Tehát az önelfogadással még vannak gondjaim. A kritikus énem még mindig erősen dolgozik, de a megengedőbb énem is aktív. Nyilván ehhez kell egy társ, aki azért párszor fejbe kólint, hogy "álljál már le" és biztosít arról, hogy így szeret, ahogy vagyok.

Úgy szeret, ahogy vagy - és te szereted magadat? Az "önszeretet" talán a leginkább zavarba ejtő kifejezés és érzés, amiről gondolkodtok. Sokkal könnyebben fel tudjuk sorolni azokat a tulajdonságainkat, amikkel elégedetlenek vagyunk.

Ez igaz, de szerintem ebben is sokat fejlődtem. Az elfogadást és az önszeretetet egy halvány határvonal választja el egymástól, de nagyon lényeges! Mert nyilván az, hogy úgy fogalmazom meg magamban, hogy hát jó, ezzel a hibámmal együtt tudok élni, az még nem jelenti azt, hogy azzal együtt szeretni is tudom magam, de bántani már nem bántom magam érte! Szerintem ez már az önszeretet felé vezető út, és elengedhetetlen az önbizalomhoz. Na, ezen még dolgozom...

Neked leginkább mivel van munkád magadon?

Leginkább talán azzal, hogy megfogalmazzam, ki is vagyok ebben a nagy masszában. Amiben mindannyian vagyunk, és mindannyian valamilyenek szeretnénk lenni. Szeretném különválasztani a külső elvárásokat attól, amit saját magamtól várok. Néha olyan nehéz eltávolodni kicsit saját magamtól is és kívülről ránézni erre az egészre, és ráébredni arra, hogy lehet, teljesen más elvárásrendszernek próbálok megfelelni, mint amit egyébként szívem szerint belülről szeretnék.

Számodra ez különösen nehéz, hisz a reflektorfényben még inkább azt érezheted, hogy meg kell felelned az írott és íratlan elvárásoknak...

Nap mint nap szembesülök azzal, hogy megítélnek. Azzal, hogy "kiálltam", azt is vállaltam, hogy azonnal és instant módon kapom az arcomba, hogy mások mit gondolnak arról, amit csinálok.

Már jobban tudod kezelni?

Igen! Abszolút! Ez benne van a könyvben is. Ez a "vagyok, aki vagyok" filozófia nálam eléggé betalált és egy csomó dolgot lecsendesített bennem, ami ilyen háborgó elégedetlenség volt. "Hát én tényleg ez vagyok!" Végül is mi bajom lehet, ha vállalom? Nyilván lesz, akinek nem tetszik, de hát ő is az, aki! Nekem nem kell feltétlenül neki megfelelni vagy olyannak lennem, amilyennek ő elvárná. Tiszteletben tartom a másikat és nekem sincs más dolgom, mint az lenni, aki vagyok! És van, aki így fogad el.

Te voltál a hibátlanságra törekvő, aki nem bakizik, nem téveszt.

Igen. Persze, ez nem olyan egyszerű. Az agyammal tudom, hogy nem akarok mindenkinek megfelelni, de azért a szívem mélyén még nyilván azt szeretném, ha mindenki elégedett lenne azzal, amit csinálok. A jeges rémület futkos rajtam akkor is, ha belegondolok abba, hogy vajon a könyvhöz mit fognak szólni? De szerintem normális, hogy izgulok! Mindenesetre jó úton haladok afelé, hogy a fontosat elválasszam a lényegtelentől. Sok mindent elengedtem. Nem akarok dolgokat "minden áron". Ez a karrieremmel is összefügg. Nem vágyom arra, hogy mindig és mindenhol ott legyek.

Miért?

Mert egyszerűen bizonyos dolgok átértékelődnek. Ez egy nagy közhely, de közben meg tényleg igaz. Megtaláltam a társam. Olyan dolgokkal foglalkozom, olyan sorsokkal ismerkedtem meg, amelyek révén rájöttem, hogy "Úristen, az élet annyira sokrétű és nem feltétlenül csak arról szól, amiről eddig hittem!" Jó ez a felismerés.

Akkor most nőként egy 10-es skálán hogy érzed magad?

Azt gondolom, hogy egy jó 9-es!

Mi az az 1 pont, ami hiányzik?

Az még az én titkom marad.