Bálint Gyuri bácsi: "Föl vagyok készülve" - Szily Nóra interjúja

Hogyan lehet megőrizni azt a kíváncsiságot, derűt, amit a tekintetében látok?

Nehéz erre válaszolni. Próbáltam egy elméletet kialakítani. Az ember hordoz jó és rossz tulajdonságokat a génjeiben, és azokkal együtt él egész életében. Vannak olyan szerencsések - mint amilyennek magamat is tartom -, akik nem élik fel gyorsan a lehetőségeket - marad valamennyi az öregkorukra is. Így lehet elviselni az élet nehézségeit.

Fizikailag nyilván jó géneket örökölt, de ha kicsit szimbolikusabban nézzük, akkor mi az, amit a szüleitől kapott?

Nagyon sokat kaptam tőlük. Annak a 93 évnek, amit megéltem, az a húsz év volt az igazán jó és problémamentes időszaka, amit velük töltöttem.

Ha becsuknám a szemem és látni szeretném a helyszínt, ahol például az 5. születésnapjára egy pónifogatot kapott, akkor milyen kép fogadna?

Úristen, maga ilyeneket is tud?! Hát, egy szokatlan szituációt láthatna. A földbirtokos apám kifejezetten humanista természetű ember volt. Akkor még nem nagyon terjedt el az, hogy az emberek kinevezzék magukat humanistának, de ő valóban komolyan gondolta, és engem is így nevelt föl. Ennek következtében úgy éltem, hogy volt egy pónifogatom, de másnap mentem a szomszédasszony libáit őrizni. Apám dolgoztatta az embereket, hisz kapitalista volt, de közben nagyon jól bánt velük. Talán a legjellemzőbb az, hogy amikor autóval ment...

A '20-as években?

Igen, talán 3-4 éves voltam, amikor már volt egy Ford-T-je a családnak.

Amit Ford kifejlesztett? A T-modell?

Igen, az. A falusi emberek jártak a piacra és az ügyeiket intézni a városba, ha apám meglátott valakit, megállt az autóval és fölvette. Olyan nem fordult elő, hogy elment volna valaki mellett. Ezzel szemben engem egyszer sem vitt el a gimnáziumba. Azt mondta, hogy menjek gyalog. Ilyen szempontból rendkívül puritán volt. Az egyik elve az volt, hogy egy gyereknek nem kell minden kívánságát teljesíteni. Ennek ellenére nagyon jó sorom volt.

Ez a fajta nevelés megtanította arra, hogy a helyükön kezelje a dolgokat?

Igen. Megbecsülni a kenyeret - átvitt értelemben is. Egy falatot sem volt szabad az asztalon hagyni. Ha pedig leesett egy darab kenyér a földre, akkor fölvettük, megcsókoltuk és megettük.

Ez volt az apai örökség, és mi volt az anyai?

A nyugodt családvezetés. Azért mondom, hogy család- és nem házvezetés, mert az Mariska néni feladata volt. Anyám szigorúan, de nagyon igazságosan nevelt minket a nővéreimmel az emberek tiszteletére, szeretetére és megbecsülésére. A békesség megtestesítője volt. Minden családi kérdésben az ő véleménye volt irányadó.

Ha így peregtek volna tovább az események, akkor boldogan folytatódhatott volna az élet...

Igen, de nem így folytatódott.

Fel sem tudom fogni, hogy 23 évesen egy ilyen napsütötte gyerekkor után mindjárt megérintette a halál szele, és más veszteségek is érték.

Érdekes, hogy épp ez a megpróbáltatásoktól mentes gyerekkor adott muníciót ahhoz, hogy a nehézségeket el tudjam viselni. Három éven belül két tragédiát kellett átélnem: 1945-ben jöttem haza a deportálásból és 1948-ban elzavartak a faluból mint kulákot.

Amikor hazajött, nem talált senkit, aki egykor magához tartozott.

Nem. Mégis a gyerekkorom az, ami érdekes módon apró rezdülésekben, emlékképekben még most is előjön, sőt még erősebben, mint korábban.

Voltak háborúk, forradalmak, kitelepítések. Sosem volt önben dac, düh, hogy "sors, miért teszed ezt velem, velünk"?

Érdekes módon nem. Most, életem alkonyán sokszor gondolok erre, és bátran ki merem mondani, hogy soha senkinek se próbáltam visszaadni azt a gonoszságot, amit kaptam. Úgy éreztem, hogy ehhez nincs jogom. Az embernek csak ahhoz van joga, hogy megpróbálja elviselni a rosszat, tanuljon belőle, és továbbadja azokat a tapasztalatokat, amiket az élet nehézségei során szerzett.

Mindebben segített az - amiben cseperedett -, hogy a természet törvényeit, közelségét, a föld szagát soha nem feledte?

Nem is akarom elfelejteni. Az velem él. Az édes anyaföld gondolata sokat foglalkoztat, és a Bibliának az a rövid és bölcs mondása is, hogy "porból lettél és porrá leszel". Először mondom ki - mert eddig csak gondoltam rá -, hogy az lenne az utolsó kívánságom, hogy a hamvaimat a halmaji határban szórják szét. Gyöngyöshalmajnak hívták a falut (1949-től Halmajugra), ahol az életem első 18-20 évét leéltem. Iskolába Gyöngyösre jártam, de ott voltak a barátaim, akikkel játszottam, házat építettem, nyilaztunk, rosszalkodtunk, cigarettáztunk a szalmakazalban.

De hát az életveszélyes!

Igen, az! Persze apám "véletlenül" arra jött, kihúzott bennünket a kazalból, és mind a kettőnket fölpofozott. Azt hiszem, akkor kaptam tőle az egyetlen pofont életemben.

A nagyapám mesélte, hogy még azt tanulta: az atom egy és oszthatatlan. Abban, amihez igazán ért - a növények, virágok termesztése, gondozása - a Királyi Akadémián tanultakhoz képest vannak olyan tételek, amik ma már nem igazak?

Sok minden megváltozott a világban és nagyon sok hamis elmélet született. Érdekes dolog. Most lenne 100 éves Szentágothai János, akivel jó barátok voltunk. Abban az időben ő volt az elnöke én meg az alelnöke a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatnak. Ő is szerette a kertészkedést. Gyakran előfordult, hogy egy-egy unalmas előadáson ültünk egymás mellett, elálmosodott, majd hirtelen fölkapta a fejét, rám nézett és azt mondta: "Te, és a málnát mikor kell metszeni?!" De az igazi kapocs az volt köztünk, hogy mind a ketten szenvedélyesen harcoltunk az áltudományos elméletek ellen. Én ezt igyekszem most is folytatni. Régen nem volt annyira köztéma, ami teljesen egyértelműen, bizonyíthatóan hamis. Sok mindent nem hiszek el abból, amit az egészséggel, életmóddal kapcsolatban állítanak.

A divatos diéták, az étrendkiegészítők, a hosszú élet titka...

Én mindig mértékletes életet éltem. Sose ittam, a pipázást is abbahagytam 30 éves koromban. Tíz évig pipáztam - ez talán megbocsájtható bűn egy 90 éves embernek. Szóval, mértékkel éltem mindig, és azt hiszem, ez meghatározza az ember tudatát is. Meggyőződésem, hogy a kompromisszum a megoldás az élet minden problémájára. Persze egy egészséges és erkölcsös kompromisszum - de az igaziak morálisan mindig helytállóak. Az a jó, ha az ember meghallgatja a másikat, és sok vélemény alapján alakítja ki a saját nézőpontját, és annak a megvalósítására törekszik. Csak az érezheti úgy, hogy valamit tett az életében, aki meg tudott oldani valami problémát a családjában, a környezetében vagy a kiskertjében, esetleg ha az élet lehetőséget adott rá, akkor nagyobb méretekben. Ez lehet akár egy műalkotás is, legkevésbé sem politikai tett. Az, aki görcsösen és oktalanul ragaszkodik a saját véleményéhez, az nem viszi előre a társadalom életét.

Meg a sajátját sem.

Azt sem. Minden ember benne él a társadalomban - én is. Bár szeretek eljátszani a gondolattal, hogy már kívülről nézem a dolgokat, de igazából ezt nem lehet megcsinálni. Az embernek akarva-akaratlanul részt kell vennie a társadalom életében. Egyik példaképem Borsos Miklós (magyar szobrász, éremművész, grafikus - a szerk.). Sok tapasztalata volt, és másfajták, mint nekem. Kitűnő emberismerő és hallatlanul érdekes gondolkodású ember volt. Nagyon hiányzik. Sokszor gondolok rá, hogy vajon hogyan értékelné azt, ami ma történik. Balatonfüreden volt egy kertünk - még a másik házasságom idején -, ahol kialakult egy társaság, amelynek olyan tagjai voltak, mint Illyés Gyula, Passuth László, Déry Tibor. Képzeljen el 20-25 ilyen embert, akik között kezdetben nem mertem hozzászólni azokhoz a vitákhoz, amiket ők folytattak egymással. Aztán rájöttem, hogy talán nekem is lehet valamennyi szavam az eszmecserékben. Nagyon jó, élénk beszélgetések zajlottak a '60-as, '70-es, '80-as években. Sokszor eszembe jut ma is.

Bocsánat, nem akarok intimpistáskodni, csak utalt arra, hogy a "másik házasság"...

Három házasságom volt, de négyszer álltam az anyakönyvvezető előtt, mert az első feleségemet kétszer vettem el.

Hogyhogy?

Hát úgy, hogy együtt éltünk hat-nyolc évig, és akkor elváltunk, mert úgy éreztük, hogy nem megy tovább a dolog. Két vagy három évig külön éltünk, majd újra összeházasodtunk. Aztán újra elváltunk. Kiváló asszony volt, művelt, okos - csak épp nem tudtunk együtt élni. Talán nem volt azonos a sebességváltónk. Nem sokkal később aztán találtam egy elvált asszonyt, akivel 35 évig nagyon békés, nyugodt házasságban éltünk. Aztán megbetegedett. Nagyon nehéz hét év volt - majd elment. Akkor kerültünk össze Antóniával, akivel már régóta ismerjük egymást. A könyveim jelentős részét ő szerkesztette. Egyszer Bábolnán találkoztunk, és nagy bátorságot véve megkérdeztem tőle, hogy házas-e. Azt mondta, hogy nem, de nincs egyedül. Felvetettem, hogy volna-e kedve eljönni velem néha egy koncertre, operába vagy színházba, és azt válaszolta, hogy igen. Így kezdődött. Ennek is már 15 éve.

Bálint gazda milyen virágot visz a randevúra? Mi a legjobb hódító virág?

Igyekszem kitapogatni, hogy a másik fél milyet kedvel. Már kezdetben tudtam, hogy ő a sárga rózsát szereti kék kísérő virággal.

Egyébként ki nevezte el Bálint gazdának? 1981-től az Ablakban már így hívták.

Nem emlékszem már annak a kolléganőnek a nevére. Peták Pista (az Ablak akkori felelős szerkesztője - a szerk.) behívott, és megkérdezte, hogy volna-e kedvem az Ablakban a kertészetről beszélni. Amikor először álltam a stúdióban, bemutatkoztam, hogy Bálint György vagyok, és én fogok mezőgazdaságról, kertészetről beszélni. Az a lány rám mutatott: "Akkor maga lesz Bálint gazda"! Ami érdekes, hogy abban az időben volt a Szabad Európa rádióban egy Bálint gazda. Úgy hívták, hogy Cupi Bálint. A '40-es években a Kisgazda Párt országgyűlési képviselője volt. '47-ben disszidált, a Szabad Európához került, és ott a mezőgazdaságról beszélt. Persze nem volt híve a mezőgazdaság szocialista átszervezésének, és kemény dolgokat mondott, úgyhogy veszedelmes ellenségnek tartották. Ezért Peták, óvatos ember lévén fölhívta a pártközpont Agitációs és Propaganda Osztályát, ahol szokatlan módon azt mondták, hogy nem baj, hadd legyen Bálint gazda, ha valaki másra gondol, az magára vessen!

A nyugdíjba menetele után jött a médiakarrier.

Igen. Akkor öt újságnak voltam a főszerkesztője - mondhatjuk, hogy a csúcson hagytam abba. Úgy éreztem, hogy el kell menni nyugdíjba, mert ezt a munkát középkorú embernek kell csinálni, aki a fiatalokhoz és az idősekhez is egyformán tud beszélni. Az volt a határozott szándékom, hogy csak a balatonfüredi kertemet fogom művelni, és könyvet írok. Hát, könyveket írtam, meg a kertet is megműveltem, de...

Péntekenként kukucskált az Ablakból több mint negyed századon át. Volt lámpaláza a kamera előtt?

Kezdetben volt, persze. Feszült voltam, de azt a jó szokásomat megtartottam, hogy mindig nagyon keményen fölkészültem minden szereplésre. Akkor éreztem jól magam, hogyha hússzor annyit tudtam arról a témáról, amit elmondok, mint amennyire időm van. Mert amikor például Szily Nóra vezette az Ablakot és azt mondta, hogy Gyuri bácsi 4 perc, akkor tudtam, hogy 3 perc után már mutatni fogják, hogy "idő!"

Ez itt a mosolygós közös nosztalgia ideje. Furcsa lehetett, kvázi nyugdíjasként, olyan országos népszerűséget átélni. Akkor még csak egy televízió volt, mindenki az Ablakot nézte!

Sokan ismertek, és ma is emlékeznek rám. Ez felelősségérzetet kelt. Ha valaki megszólít és megkérdezi, hogy a muskátli levele miért sárgul, akkor arra gondolok, hogy lehet, hogy ez az ember egyedül él és az egyetlen élőlény a közelében az a muskátli, aminek most sárgul a levele. Ezért nagyon gondosan el kell mondani, amit erről a kérdésről tudok, mert neki fontos.

Nem kopik a tudás? Mindig tudja, hogy mi van a muskátli levelével?

Nem vagyok se püspök, se érsek, pápa pláne nem, de nekem is van egy jelmondatom, ami a latin irodalomból való. A lényege, hogy "Ne múljék el nap munka nélkül!" - "Nulla dies sine studio". Ezt próbálom betartani. Elég sokat olvasok. Szakmai irodalmat különösen.

Még mindig angolul, németül és franciául? Az karban tartja a fogaskerekeket.

Talán igen. Most érzem ugyan, hogy már kezdek szenilis lenni. Nem jutnak eszembe nevek, de igyekszem az ismereteimet karban tartani és szükség is van rá, mert elég sokat dolgozom.

Hogy mit vállal el, abban legalább válogat - nem? Picit már visszavett?

Ebben a feleségem a mester. A telefont általában ő veszi föl. Sokszor lebeszéli azt, aki föltétlenül beszélni akar velem, vagy meg akar bízni valamilyen írással. Igen, egy kicsit már válogatok.

Hogy néz ki egy napja?

Nagyon változatos. Most fejeztem be a könyvem. "Legendás növényeink" a címe. Talán egy öregkori hülyeség, de akik elolvasták, azt mondják, érdekes ismeretterjesztő könyv. Olyan körülöttünk élő 40 növényt gyűjtöttem össze, amelyeknek valamilyen élénk kapcsolata van a történelemmel, irodalommal, a művészetekkel. Emellett cikkeket írok, és január óta az egyik napilap Otthon és Kert mellékletének vagyok a házigazdája. Megnézem a tervezetet és mindegyik számhoz írok egy bevezető cikket. Ez elég sok munka. Szívesen csinálom, szerény ellenértékért, de nagyon jó a visszhangja, óriási a levelezés, persze most már inkább e-mailben.

Épp ezen gondolkoztam, hogy annak idején, amikor a T-modell suhant, tán még postakocsi hozta a levelet. Az Ablakban még borítékokat bontogatott. Ma meg már csak néhány kattintás. Jóban van ezzel a felgyorsult technológiával?

A számítógép lett a legfontosabb munkaeszközöm. Van egy honlapom, aminek 24 ezer regisztrált olvasója van. Az élet grimasza, hogy az unokámtól tanultam meg a számítógép használatát!

Nem bírná munka nélkül - igaz?

Hát, igen. Az egyik tévé kertészeti rovatánál is elvállaltam 100 kis epizódot. Még 25 van hátra. Szóval, el vagyok foglalva. Előadásokat is tartok, de azt igyekszem mérsékelni. Már nehezemre esik a jövés-menés.

Egyébként ezt a 93-at kimondva - soknak érzi? Kívülállóként az ember rácsodálkozik.

Teljesítményben nem érzem, mert éppen a határán vagyok annak, hogy megtettem-e annyit, amennyit meg kellett cselekednem. Úgy értékelem az életemet, hogy az épp csakhogy teljesítette azt, amit kellett.

Épp csakhogy?!

Igen. Olyan szempontból nem, hogy a fiam és az unokám az én mesterségemet folytatják, és abban talán van valami részem nekem is, de sok befejezetlen dolog maradt hátra. Például 5 évig voltam az Állami Gazdaság főagronómusa - most már furcsa kimondani ezt a szót is -, és azt is akkor hagytam ott, amikor már virágzott. Amikor elkezdtem, még nyomorúság volt. Egy fűtetlen szobában a szekrényem egy szög volt, amire ráakasztottam a holmimat. Valószínűleg az sem volt jó döntés - amiről korábban meséltem -, hogy akkor hagytam abba az újságokat, a szerkesztést, amikor már igazán jól mentek. Nem vagyok elég megfontolt. Sokszor a megérzéseim vezettek a cselekedeteimben, ami nem mindig rossz, de előfordul, hogy nem jó.

Na, de tudott volna másképp működni?

Hát, valószínűleg nem. Unalmas lenne az élet. Lehet úgy is dolgozni, csak nem érdemes!

Akkor rendjén van, hogy azok félben maradtak...

De az a fontos, hogy mire jutottam.

Mire? Hát mégiscsak egy ország Bálint gazdája! Az igazi!

De ezért nem adnak egy kiló kenyeret se.

Szeretetet viszont igen!

Szeretetet igen, és azt nagyon sokra értékelem.

Azt még szeretném tudni, hogy a 2011-ben történt balesetéből teljesen felgyógyult-e? Szóval: jól van? De igazán!

Ez is olyan dolog, ami kompromisszumot követel. Egyrészt hálásnak kell lennem azért, hogy megmaradtam és fölgyógyultam - nagyjából legalábbis. Ugyanakkor sok minden megváltozott. Fáradékony vagyok, és nagyon megérzem az időjárásváltozást is. Elég nehezen mozgok, és úgy tűnik, ez már nem is fog rendbe jönni, mert a bal combomban egy izomköteg elszakadt, és nem regenerálódott. Sok apró-cseprő dolog van, ami rossz, viszont sok tapasztalattal járt.

Élet és halál között volt.

Ott voltam a határvonalon. Nem tartom magam filozófusnak, de mint mindenki - én is gondolkodom. Egész életemben a természet valamilyen részével foglalkoztam, és bennem is ott munkál az a kérdés, hogy ezt az egészet vajon ki és hogy irányítja. Amikor a baleset után két lepedőbe beburkolva feküdtem az intenzív osztályon, akkor gondoltam arra, hogy meghalok anélkül, hogy megkapnám a választ: hogy is van ez a dolog a természet törvényszerűségeivel, amelyeket én nagyon fontosnak tartok. Meggyőződésem, hogy az ember nem vonhatja ki magát a hatásuk alól. Azt hittem, hogy majd megtudom, de rájöttem, hogy ez valahogy olyan gondosan van összerakva, hogy azt az ember csak akkor tudja meg, amikor befejeződik az élete.

Foglalkozik ezzel a gondolattal?

Persze, de e tekintetben teljesen rendben vagyok. Föl vagyok készülve. Nagyon fontos, hogy az ember bele tudjon nézni abba a képzeletbeli tükörbe. Ne hagyjon túlságosan sok elintézetlen dolgot maga után. Ez hozzátartozik a létezéshez. Az élet a születéssel kezdődik, és a halállal fejeződik be.