Utolsó Démonok között-film: egy megható búcsú egy középszerű rémisztgetéssel

Őszinte leszek. A Démonok között-széria számomra mindig is a „biztonsági horror” kategóriába tartozott: amikor tisztában vagy vele, hogy, mit fogsz kapni. Klasszikus kísértetházas alaphelyzet, Ed és Lorraine Warren hősies fellépése, plusz egy-két jól elhelyezett „jump scare”, amitől a pattogatott kukorica a padlón köt ki. Ez a negyedik rész, az Utolsó rítusok, nem sokban tér el ettől, csak épp van egy nagy csavar: ez tényleg a végső búcsú. Legalábbis papíron.

A Démonok között – Utolsó rítusok: itt a végső búcsú

A sztori 1986-ban játszódik, és a Smurl család rémtörténetén alapul. Egy ház, ami tele van suttogásokkal, nyikorgó ajtókkal és persze egy démoni tükörrel, vagyis mindennel, ami egy jó horrorhoz kell. A Warren házaspár - a zseniálisan összeszokott Patrick Wilson és Vera Farmiga páros - visszatér, hogy rendet tegyen. 

Na de nézzük, milyen érzés volt a vászon előtt ülni. Az első fél órában úgy éreztem, mintha egy kicsit lassan építkezne a történet. A félelmet inkább a hangulat adta, mintsem a konkrét ijesztgetések. És őszintén? Ez nem is volt baj. Én szeretem, ha egy horror nem csak hirtelen sikolyokra épít, hanem lassan, komótosan mászik a bőröm alá. Itt viszont a lassúság néha inkább vontatottságnak tűnt.

A démoni tükör motívuma szerintem zseniális ötlet volt. A tükrök mindig is félelmetesek, hiszen ki ne állt volna meg gyerekként a fürdőszoba előtt, hogy „mi van, ha most visszanéz rám valaki?”. Itt ezt remekül használták. Viszont a túlzott CGI néha kizökkentett. Van, amikor egy maszkos statiszta sokkal ijesztőbb lenne, mint a számítógép által generált árnyak.

Nem gondoltam volna, hogy egy Démonok között-részben egyszerre fogok meghatódni és összerezzenni. Wilson és Farmiga még mindig zseniálisan hozzák a szerethető párost, és a köztük lévő kémia egyértelműen viszi a filmet. Valójában néha jobban érdekelt az ő kapcsolatuk alakulása, mint az, hogy a démon kiugrik-e a szekrényből.

Voltak jelenetek, ahol konkrétan azt éreztem, mintha a készítők kipipáltak volna egy „kötelező jump scare” rubrikát a forgatókönyvben. És igen, egy horrorfilmnél elvárom, hogy megijedjek, de ha előre tudom, hogy a hős sötét folyosón megy, majd BUMM, akkor a varázs odalesz.

Itt a vége? 

Tényleg érződik, hogy ez a film inkább egy méltó lezárás, mint egy új, friss fejezet. Kicsit biztonsági játék, kicsit nosztalgia, de ugyanakkor van benne szív. És ez számomra sokat nyom a latba. Jobb, mint néhány spin-off, de nem éri el az első rész ikonikus erejét. Ugyanakkor azt is érzem, hogy ha valaki eddig szerette a Warrenék kalandjait, ezt a finálét is meg fogja becsülni, ha másért nem, az érzelmi lezárás miatt.

Amikor a stáblista lepörgött, nem ijedtségben törölgettem a homlokomat „Na, ennyi volt.” És tudod mit? Ez így volt jó. Nem minden horrorfilmtől várok gyomorgörcsöt. Néha elég, ha egy kicsit visszaadja a régi időket, kicsit meghat, és kicsit még most is ott motoszkál a fejemben a tükör képe.

Értékelés: 10/7

Nem hibátlan, de szerethető. Nem félelmetes minden pillanatában, de méltó búcsú. És ha tényleg ez az utolsó, akkor nem bánom, jobb így elengedni, mintha tíz év múlva újabb középszerű folytatásokkal gyaláznák meg.