A matrac ölte meg a vágyat - a facér pasi naplójából

Klári pont annyira tűnt egyszerűnek, mint az előző mondat, és mert bírom az olyat, azért is gondoltam, legyen ő az első, aki hosszabb pauza után, szépen lépésenként visszavezet a szexualitás világába, ahonnan válásom után kisodródtam.

Amúgy már látatlanban vonzott az is, hogy azt tolták róla a közös ismerősök: ahogy én besokalltam a nőktől, úgy van neki elege a pasikból. Tavaszi premier bulin találkoztunk, jól mutatott a csaj, kezdtünk találkozgatni, kiderült, grafikusként szinte a semmiből élő albérletlakó, szülei művészetet kevésbé kedvelő, karcos modorú tisztviselők, aki pasija meg addig volt, az halálba szívatta, a legalja még le is nyúlta azt a keveset, amije összejött.

Amúgy olvasott, jó humorú lánynak tűnt, aki még magán is tud mosolyogni, azon például, hogy puszta közelségemtől úgy megriadt néha, ahogyan kivert ebek szoktak, ha megérzik a figyelmet.

Nyár elején pár napos vakációra hívtam Horvátországba, hogy szóbeli kontraktusunk szerint ott ismerkedjünk tovább, de egyebek nuku. Tartottuk is a szavunkat, nyújtottuk a pillanatot, és miközben nyújtottuk, Milan, az öreg, akitől a háromszobás apartmant béreltem, előbb azt gondolta, elmebetegek vagyunk, azért a távolság, de aztán kezdte látni, milyen passzent párocska ez, onnantól hitbéli dolognak vélte éjjeli elkülönülésünket, és győzködött, ne várjunk az esküvőig, cenzúrázzuk a parancsolatokat.

Sokat nevettük, strandoltunk, jöttünk-mentünk, közben Klárit meghívtam ebédre, vacsorára, múzeumba, fizettem jókedvvel, huszárosan. Csak aztán bevillant, nekem még csórón is leégne a pofám, ha úgy hurcolnának föl-le az Adria partján, mint valami bérnőt. A gumimatrac mint megoldás az utcai árusnál ugrott be, mondtam, milyen fincsi is azon lebegni a tengeren. Klári bólogatott, erre biztattam, nosza, vegyen egyet. Tétován fizette ki a kábé ezerötszáz forintos matracot, használni nem is volt kedve, mondta, csak lebegjek én, ha akarok.

Nem értettem, mi van, de azt gondoltam, áttételesen öntudatát is erősítem, ha megemlítem: a matrac az övé, ő vette. Váratlan jött a vihar, dörögte, olyan vagyok, mint a többi, tipikus szarrágó, miért nem én fizettem, neki nem is kellett matrac. Próbáltam neki innen-onnan magyarázni a helyzetet, de baszki, Klári olyan volt egyszerre, mint az öszvér meg a veszett eb.

Amikor magyaráztam, hogy jó szándék vezetett, és simogatásnak szántam, amikor engedtem felnőttként vásárolni, nem megriadt, de úgy tűnt, harapni fog. Reggel még Graham Green volt a téma, abból jutottunk oda: "Elszedted a pénzem!" Szótlan, ki-ki szobájában olvasós este után másnap még egyszer rákérdeztem, szerinte kinek van igaza gumimatrac ügyben. Végtelen konoksággal és penge szájjal sziszegte, hogy neki.

Elmekórtani válaszáért persze korábbi pasijait kéne tökön rúgni, ahogy talán néhány felmenője is kaphatna legalább egy-két zavarba ejtő kérdést, de csak önmagamat faggathattam arról, vajon az addig megismerteken kívül miféle további bántásokkal, önzésekkel, szarságokkal érték el a pasik és a család, hogy ez az alapjáraton szépen funkcionáló leány azonnal kikattan, ha nem várt impulzus zavarja meg privát világának kívülről amúgy átláthatatlan, s alighanem belülről sem kristálytiszta rendszerét, hogy aztán vakvágányra futva mozdíthatatlanul pöfögje tovább a hülyeséget.

Szegény lány nem összetett volt, hanem más. Ám tegyük hozzá: nem egyedi példány. Mindenesetre gumimatracával szépen kipukkasztotta azt, ami amúgy már éppen kezdte nehezebbé tenni a részleges távolságtartás fogadalmát.

Hazajöttünk, aztán ő sem hívott, én sem hívtam, és bár a matrac nála maradt, végül beletettem ezerötszáz forintot egy nevére címzett borítékba, majd ajánlva feladtam. Nem bántam, hogy nem jött válasz.