A mellbedobás nem nyerő - a facér pasi naplójából

Plusz az is difi, hogy Bobi tök nyíltan csinálja, Fáncsi ellenben mindig úgy tett, mintha csak véletlen lenne. Miközben például valami tervezetet beszéltünk meg, de nyilvánvaló volt, hogy nem véletlen, és ezt végül közöltem is vele, amikor sokadszorra maradtunk kettesben egy hosszúra nyúlt nap végén a múzeumban, ahol megmondó emberként működtem egy projekt erejéig.

Fáncsinak is megmondtam, hogy a projektnek nem része az ő leteperése, és hiába használja faltörő kosnak a melleit, nem fog átjutni a kapun, amely a melót és a privát szférát elválasztja.

Azt sem titkoltam, hogy amit csinál, az infantilis, ösztönvezérelt cucc, és valószínűleg gyerekkori frusztrációk okán alakult ki. Fáncsit asszisztensnek kaptam magam mellé, és még azután is prímán működött, hogy tisztáztuk a böködést. Arról leszokva is húzott, mint egy traktor, és hogy már nem hozta elő bennem Bobit, könnyebb volt közelebb kerülnünk egymáshoz - ember az emberhez.

Akkor már felmerészkedtem a lakására is, megismertem három- és ötéves kislányait, férjéről meg sokat mesélt, aki állítólag szénné dolgozta magát. Aztán egyszer összefutottam a faszival is, harmincas, mint Fáncsi, de levettem, hogy aligha küzdötte át magát a tinédzserkorszakon, mert az ilyesmi meglátszik, ha akarod, ha nem.

Mondtam is Fáncsinak, valami itt nem kóser, és akkor kijött a csajból, amit addig próbált bennfogni: a csóka éppen valami csajnál dekkolt, meló semmi, a kosztpénzből emelt el kisebb-nagyobb összegeket, amikor felbukkant. Ám Fáncsi csak annyival kommentálta a katyvaszt, hogy nem nagy ügy, már úgy értve mondta, hogy vannak a faszinak ilyen periódusai, ez volt a szitu mind a két gyerek születése előtt is.

Itt ment fel a pumpa, mert a férjét ugyan sokáig fényezte, ám saját derék szüleiről elég pontos diagnózist adott, szóval vágtam rögtön: azok elcseszett életét kopírozza a seggfejjel.

Kezdtem üvölteni, ne etesse magát, hogy éppen egy harmadik gyerekre készülgetnek, egyáltalán ne készülgessen semmire, max. a válásra, mert ez, ami van, az pont a téboly. Fáncsi mosolyogva mondta, már ő is gondolt válásra, de a gyerekek miatt talán jobb együtt.

Ordítottam, hogy jobb lenne felfogni, külön vannak, alkalmi összefekvéseiknek meg semmi értelme, mert a végén négy-öt, ki tudja hány, a világba csak böködésre, dadogásra, egy elcseszett életre beleküldött gyerek ad majd okot arra, hogy ne vessenek véget annak, ami már rég véget ért. Sőt, ne szarozzunk - tettem hozzá -, ifjonti, fuvallatnyi szerelmük elpergett másodperceit leszámítva el sem kezdődött.

Hamarosan szokásommá lett, amikor Fáncsi felhívott egy kávéra, hogy próféciákat üvöltözzek, szordínóban már megszólalni se bírtam, ő meg csak mosolygott, mint a telihold, és kínálta a cukrot, tejszínt. Egyszer, miközben a nappalijában ordítoztam, az is bevillant, hogy a kisszobában ott a két gyerek. Jézus, gondoltam, rosszabb vagyok, mint a szüleik, azok legalább csendben teszik tönkre a dolgokat, én meg, hiába, hogy jót akarok, csak a frászt hozom rájuk.

Benyitottam a kiscsajokhoz, akik tök nyugiban rajzolgattak, sőt, Anna, az idősebb, rám pillantva dobott egy biztató mosolyt, majd biccentéssel jelezte: menjek vissza szépen az anyjához, és folytassam a feladatomat. Úgyhogy mentem és ordítottam tovább.

Fáncsi végül összekapta magát, szerzett ügyvédet, a közös bérleményből átköltözött egy kisebbe a lányokkal. Segítettem hurcolkodni, Anna is kivette belőle a részét, és amikor együtt egyensúlyoztunk egy halomnyi dobozt a játékaikkal, nem álltam meg, hogy ne kérjek tőle bocsánatot a sok ordításért, mert nem voltam biztos benne, hogy jól kódoltam korábbi jelzéseit. Mire ő nem szólt semmit, csak nagyon megölelt, amikor letettük a cuccot.