Gyászba torkollt a párkapcsolat - a facér pasi naplójából

Kevesebben kacagtak ezen, mint ahányan igen, de volt olyan is, akin láttam: kacagna, de nem mer, mert nem tudja, viccelek-e, vagy elment az eszem. A nagynéném viszont - idén ünnepeltük hetvenedik szülinapját - jót mulatott, amikor meséltem neki a kocsiban, útban a temetőbe, hogyan élcelődtem sírkerti látogatásunkon.

Aztán, mivel praktikus elme, kérdezte: arra nem volt-e kíváncsi valaki, hogy mi egyéb dolga lehet ott, ha nem saját búcsúztatása okán viszem a helyszínre? Azt feleltem, hogy nem, de legyünk megengedőek, talán maguktól is összerakták, hogy valamely számunkra fontos személy sírját akarjuk meglátogatni.

Jó, mondta nagynéném, legyünk megengedőek, de kis csend után csak hozzátette: "Szóval lövésük sincs, hogy miért megyünk oda, ahová megyünk, pedig gondolhatnák, hogy azért jöttél elő az egésszel, mert talán fontos lenne, ha beszélhetnél róla."

Egyem meg, vág az esze. Az emberi görcsöket illetően neki sincsenek túl nagy illúziói. Pontosan tudja, ha valami, akkor a halál körüli cuccok meg a temetői látogatások ugyan jelentős közérdeklődésre tartanak számot, csak éppen kevesen mernek rákérdezni arra, amit az érintettek nem mondanak el pacekban.

Persze nem az elhunyt hallgatására gondolok, hanem a közelállók csendjeire, és jó, vannak, akiknek nagy, katartikus veszteségek után szükségük is van erre a szótlanságra, de azok sincsenek kevesen, akiknek jobban esne, ha beszélhetnének a dologról. Csak az elmúlás olyan tárgykör - legyen szó egy válásról, vagy magáról az életről -, amiről könnyebb úgy értekezni, ha a kívülállók kérdéseikkel mankót nyújtanak ahhoz, hogy meginduljanak a szavak.

Ám sokszor a tapintattal mossák össze azt a betojiságot, amely visszafogja az amúgy erősen kikívánkozó, ám tapintatlannak vélt kérdéseket, megjegyzéseket. Miközben én például a "halottról vagy jót, vagy semmit" igazságában sem hiszek, mert az nem más, mint tuti út a hamis valósághoz.

Nem mondom, hogy már a toron az eltávozott minapi ganéságaira kellene koccintgatni, de néhány, őszinteséghez közelítő mondat azért sokat segíthet a történtek feldolgozásában annak, akinek jól jöhet a segítség.

Most pedig csűrjünk át a másféle veszteségek világába, oda, ahol a párkapcsolatok bedőlése hozza a gyászt. Engem például halálba idegesített - béke poraimra - az a végtelen kímélet, amelyet válásom kapcsán kellett megtapasztalnom. A válás aktusáról, érzelmi utóhatásairól még olyan frissen megismert pennák is szemforgató ájtatossággal hablatyoltak - biblikus szövegeket citálva -, akik egyéb aktusok lehetőségét felemlítve annyira voltak finomkodóak, mint a kalászi otthonom és a nénikém lakhelyéül szolgáló Üröm közötti útszakaszon riszáló ribancok. Miközben nem lenne baj, ha előbbi tárgykörben volna profánabb a megközelítés, és utóbbiban érvényesülne némi emelkedettség.

Nem is egy nő, hanem a Back II Black funkyzenekar énekese, a környékünkön lakó Bebe volt az - örök hála érte -, aki válásom után pár hónappal végre olyat mondott, ami keresetlen őszinteségével tovább döccintett onnan, ahol elakadtam. Kérdezte, meddig tartott a házasság? Csócsálta a tizenöt évet, majd azt lökte ki: "Ez a kemény, nem a faláb!" Nénikémmel már célba értünk, amikor meséltem neki a sztorit, és egyből levette a lényegét.

Fix, hogy anyám, aki most lenne hetvenkilenc, szintén vágta volna. Csak neki már nem tudom pacekban elmondani a sztorijaimat. Bár ezt talán hallotta, mivel nénikémmel ott voltunk, ahol voltunk.